A misszióban nem szabad önelégültté válnunk
Fotó: Merényi Zita

 

Milyen indíttatásból lesz valaki orvosmisszionárius a világ legszegényebb országaiban?

Fodor Réka: Tizenkét éves koromban elolvastam Albert Schweitzer életrajzát, és annyira megragadott a tevékenysége, hogy elhatároztam: én is missziós orvos leszek. Nem származom hívő katolikus családból, az emberi jóságban hittem. Egy idealizált kép élt bennem Schweitzerről, a nagy fehér varázslóról, aki a vadonban gyógyítja a kis fekete gyerekeket. Ez mélyen beleégett a szívembe. Később, már a Fazekas Gimnázium diákjaként tudatosult bennem: el kell végeznem az orvosi egyetemet ahhoz, hogy orvos-misszionárius lehessek. Fel is vettek az egyetemre, ám húszévesen egy autóbalesetben súlyos koponyaalapi törést szenvedtem. Teljesen felépültem, de öt évig még vissza kellett járnom kontrollra, hogy kiderüljön, nem vagyok-e epilepsziás. Hál’Istennek nem voltam az. Közben évet halasztottam az egyetemen, és stoppal elmentem Párizsba, egy esztendőn át utcazenélésből tartottam fenn magam. Nagyon jól kerestem, nem is akartam hazajönni többé, vonzott a nagy szabadság. Egy év elteltével azonban megszólított a Jóisten, bár még mindig nem voltam hívő. Megmagyarázhatatlanul nagy vágyat éreztem arra, hogy visszatérjek Magyarországra, és folytassam az egyetemet. El is végeztem, közben azért vissza-visszajártam Párizsba zenélni, hogy legyen zsebpénzem. Igazából akkor tértem meg, amikor a férjemmel, Greguss Sándor íróval, rendezővel felkészítőre jártunk, hogy szentségi házasságot köthessünk. Két lányunk született. A devizaválság idején súlyosan eladósodtunk, borzasztóan nehéz helyzetbe kerültünk. Mentőövként kínálkozott egy háziorvosi állás Svéd­országban. Megpályáztam, és elnyertem. Közben azonban találtam egy felhívást a Facebookon, hogy a Magyar Afrika Társaság (AHU) missziós orvosokat keres. Megnyílt előttem a lehetőség, hogy egy négytagú csoport tagjaként negyven napra kimehetek Uganda északi részére, Mbale térségébe. Igent mondtam. Így kezdődött az orvosmissziós küldetésem 2015-ben, több mint harminc évvel azután, hogy megszületett bennem a vágy: missziós orvos leszek. Azóta már jártam Nigériában és Kongóban is.
Csókay András: Még 2016-ban elzarándokoltam Međugorjéba, meghívtak egy tanúságtételre. Utána odajött hozzám egy nigériai atya, Francis Chiawa. Beszélgetni kezdtünk. Egy közös imádság után egyértelművé vált számunkra a Szűzanya hívása, hogy szervezzünk egy idegsebészeti missziót Nigériába. Azóta már négyszer jártam ott, a szabadságom terhére végeztem a gyógyító munkát. Január 25-én megyek ötödszörre. Számomra az egyik legfontosabb tapasztalat az, hogy a misszióban nem szabad önelégültté válnunk. Amikor azt hisszük, hogy a miénk ez a projekt, akkor abban a pillanatban széthullik minden, és a legmélyebb zuhanást éljük meg. Mindig mindent fel kell ajánlanunk a Jóistennek, hiszen onnan jön a hívás. Ha mégis túl elégedettek vagyunk önmagunkkal, rögtön ránk szól az Úr Jézus. Ezt éreztem akkor is, amikor megismerkedtem Rékával. Lehetek én kiváló misszionárius a Jóisten segítségével, de Réka nő létére, két gyermek édesanyjaként ugyanazt teszi, amit én. A „szent ember” férje pedig messzemenően támogatatja mindenben. Nekem „szent asszony” feleségem van; az orvosmissziós küldetést ugyanis lehetetlen a társunk megértő támogatása nélkül végezni. Nagyon lényeges, hogy a távolban minden pillanatban érezzük: lélekben velünk van a családunk. Ez erőt ad a nehézségek leküzdéséhez, mert valóban sok pokoli dologgal találkozunk a missziós munkánk során.

                                                                                                                                            Fotó: Merényi Zita

Például?

Cs. A.: Számomra a legnehezebb azzal szembesülni, hogy azért kell meghalniuk gyerekeknek, mert a családjuknak nincs száz koszos dollárjuk arra, hogy megmentsék őket. Ez maga a téboly.
F. R.: Afrikában ugyanis nincs semmiféle társadalombiztosítás, az emberek így csak a legvégső esetben, vagy inkább már azután mennek orvoshoz. A malária elleni gyógyszer tíz dollárba, a CT-vizsgálat száz dollárba kerül. Betegség esetén a családok teljesen eladósodnak, a kölcsönt soha nem tudják visszafizetni. Ezért sokszor inkább varázslóhoz fordulnak, mint orvoshoz.
Cs. A.: Két helyen is dolgozom, egyrészt az afrikai misszióban, Nigériában, a déli országrészben fekvő, többségében keresztények lakta Onitsha városának Borromei Szent Károlyról elnevezett kórházában, másrészt pedig egy bangladesi intézményben. Ez utóbbi helyen ismertük meg azokat a fejüknél összenőtt sziámi ikreket is, akiknek több műtétre lesz szükségük ahhoz, hogy önálló életet élhessenek. Banglades muszlim ország, ahol szerencsére béke van. Az egészségügyi ellátás ingyenes. Afrikában viszont minden ellátásért fizetni kell, még a katolikus kórházban is, ahol a gyógyult pácienseket egészen addig bent tartják, amíg a családjuk össze nem gyűjti a kezelésük költségének fedezetét.
F. R.: Előfordul, hogy néhány gazdagabb beteg, aki már meggyógyult, a saját pénzén kivált három-négy beteget. A nigériai misszióban többször találkoztunk ilyen esettel. Ugandában, Mbale városában naponta 160 beteget láttunk el. Kongóban pedig lepra- és nyomortelepen is gyógyítottunk.

A három afrikai országban, ahol szolgáltak, európai szemmel nézve elképzelhetetlenül nagy a nyomor. Hogyan lehetséges, hogy napjainkban mégis Afrikában a legdinamikusabb a kereszténység terjedése?

Cs. A.: Ezekben az országokban egyszerre van jelen a pokol és a mennyország. Pokoli, amikor idegsebészként azt látom, hogy egy kisgyermeket könnyen meg lehetett volna menteni egy egyszerű műtéttel, de az életben maradásához hiányzott háromszáz dollár. Ott van azonban a mennyország is, mert a cudar körülmények ellenére élő, mély hit jellemzi az ottaniakat.
A hívő ember célja, hogy ne maradjon meg csupán az értelem szintjén, hanem jusson el a belső megtapasztalásig. Az a közösségi élmény, amit az afrikai orvosmissziónk során átélünk, meghozza ezt a megtapasztalást. Amikor három-négy hét után hazaérkezünk, mindketten óriási fáradtságot érzünk, mintha maratont futottunk volna, de a lelkünk az ég felé emelkedik. Amikor az ottaniak ünnepségeket rendeztek a tiszteletünkre, nehezen értették meg, hogy miért mondjuk nekik: köszönjük, de higgyétek el, mi többet kapunk a ti testvéri hitetektől és szeretetetektől, mint ti tőlünk.
F. R.: A nigériai Onitsha város kórházában minden reggel 6 órakor szentmisét tartanak. Utána reggeli következik, majd kezdődik a kórházi munka. Itthon nem járok mindennap misére, ott viszont egyértelmű volt számomra, hogy a többiekkel együtt ott vagyok a szertartáson. Vasárnap háromórás a mise, amelyen ötezer ember vesz részt, csak az áldozás negyven percig tart. Megáldják a terményeket, énekelnek, tiszta szívből dicsőítik Istent. A szertartás után pedig egy alkalommal bemutattak minket, a nagy fehér orvosokat, akik azért jöttek, hogy ingyen gyógyítsanak. Érdekes, még akkor sem ment el senki a templomból. Ők nem csak vasárnapi keresztények, hanem a mindennapokban is megélik a hitüket. Még a Facebookra feltett üzeneteik is tele vannak Istennek szóló köszönettel. Északon a Boko Haram szélsőségesei gyilkolják a keresztényeket, de ők ennek ellenére is kitartanak a hitük mellett úgy, ahogyan azt az őskeresztényekről olvassuk.
Cs. A.: A jövő legvalószínűbb forgatókönyve, hogy Európát leigázza az iszlám, a kereszténységet pedig az afrikaiak fogják megmenteni, Európát is újraevangelizálják majd.

Mesélnének néhány jellemző élményükről?

F. R.: Ugandában nem katolikus környezetben gyógyítottam, hanem a hagyományos törzsi vallások, illetve a szabadkeresztény egyházak híveinek körében. Rengeteg mosollyal találkoztam, szomorú embert szinte nem is láttam, pedig minden okuk meg lett volna a bánatra, amilyen nyomorúságos körülmények között éltek, élnek. Ennek ellenére az emberek ott tele vannak derűvel. Amikor hazajövök egy-egy orvosmissziós utamról, mindig megdöbbenek azon, hogy itthon, az összehasonlíthatatlanul jobb viszonyok ellenére mennyi a bánatos, kedvetlen, közönyös ember. Vannak nagyon nehéz, emberpróbáló helyzetek, amikor szinte lehetetlen jól dönteni. Nigériában történt, hogy egy Tobias nevű, négygyermekes férfinak rendszeres dialízisre (művesekezelés) volt szüksége, ami hetente száz dollárba került. Az alapítványunk számláján azonban csupán háromszáz-négyszáz dollár volt. (Fodor Réka 2016-ban hozta létre az Afréka Nemzet­közi Humanitárius Alapítványt, amelynek célja, hogy az elmaradottabb térségekbe és a katasztrófa sújtotta területekre egészségügyi missziókat szervezzen, illetve egészségügyi ismeretterjesztést végezzen. A szervezet számlaszáma: 10101346-27099400-01004002 – a szerk.) Ha elköltöm ezt a pénzt Tobias kezelésére, akkor a többi beteg gyógyítására nem marad semmi. Egész éjszaka nem aludtam, folyamatosan járt az agyam, hogy mit tehetnék. Írtam a férjemnek, akinél nem sokkal korábban gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak, de csodával határos módon az érte elmondott imák meghallgatásra találtak az Úrnál. Ma is él, és jól van. Azonnal intézkedett, és sikerült összegyűjtenie az alapítvány számára kétezer dollárt. András pedig hozzátett még nyolcszáz dollárt. Így megvolt a pénz Tobias dialízisére. Meg is gyógyult. Sőt, amikor a Niger folyó kiöntött, és több család otthontalanná vált, az ő megsegítésükre is futotta a pénzből. Az isteni gondviselés mindig működik, csak olykor nem vesszük észre.
Cs. A.: Folyamatosan a gondviselésre kell bíznunk magunkat. Állandóan imádkozunk, mert az orvosmisszióban rengeteg veszélynek is ki vagyunk téve.

Miként hat a hitükre a nyomor, a szenvedés látványa?

F. R.: A hitem csak növekedett és mélyült az elmúlt három évben. Sok minden történt velünk az utóbbi időben. Miután hitelspirálba kerültünk, a legutolsó pillanatban elkelt a házunk, és az árából tudtunk venni egy lakást, így megmenekültünk. Amikor anyagilag a mélyponton voltunk, és úgy látszott, hogy a jól fizető svédországi háziorvosi állással sikerül kievickélnünk a bajból, jött az orvosmissziós ajánlat Ugandából, ami a harmincéves álmom megvalósulását jelentette.
A hitem növekedésében nagy szerepe van annak is, ahogyan a nigériai és az ugandai emberek a szenvedéshez viszonyulnak. Engem és Andrást jobban megviselnek ezek a megpróbáltatások, mint őket. Élő, valódi hitük van. A temetésen halleluját zengenek, mert valóban hiszik, hogy a mennybe jutnak. A végstádiumban lévő betegek esetében is ugyanezt tapasztaltam: lelkileg én sokszor rosszabbul éreztem magam, mint ők, akik megnyugodva várták, hogy hamarosan színről színre láthassák Istent. Minderre természetesen itthon is akad példa, de távolról sem olyan arányban, mint odakint. Az afrikai emberek anyagilag állnak nagyon rosszul, nekünk viszont a hitben kellene felnőnünk hozzájuk.
Cs. A.: Isten léte nem kérdéses. Az ember az, aki ilyenné tette a világot. Afrika két évezred óta tartó nyomoráért óriási felelősség terheli Európát. Az viszont egyértelmű, hogy nem az illegális bevándorlás a megoldás; nekünk kell odamennünk, ahol a baj van. Például Bangladesbe.

A fejüknél összenőtt hároméves bangladesi ikerlányokat, Rabiát és Rukiát a napokban hozták Budapestre. Mi tette ezt szükségessé?

Cs. A.: Az ikerpár szétválasztásához egy, három fő szakaszból álló műtétsorozatra van szükség. A fő agyi szállítóér-hálózat érfalon belüli kétlépcsős szétválasztását Hudák István idegsebész vezetésével tavaly februárban és augusztusban Bangladesben elvégezte a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány háromfős orvoscsapata. Hudák doktor zseniális endovaszkuláris sebész, az érpályán belüli sebészet egyik legjobb szakembere a világon. Most a bőr tágítása következik, ami állandó orvosi felügyeletet igényel. Az alapítvány plasztikai sebésze, Pataki Gergely nem tudott volna hosszabb szabadságot kivenni, ezért hoztuk ide az ikerpárt négy hónapra – a Semmelweis Egyetem fogadta be őket. Több műtétjük is lesz, egy nagyobb, háromórás, amikor Gergő beülteti azt speciális bőrnyújtót (expandert), amit hosszú munkával maga tervezett. Utána heti két-három kisebb műtét következik, majd jön a harmadik szakasz, az agy és a koponya végleges szétválasztását jelentő nagyműtét, amit én terveztem meg. Végül Gergő bezárja a két óriási sebet a fejtetőn. Ezt a többlépcsős műtéti eljárást elsőként alkalmazzuk orvoskollégáimmal sziámi ikrek szétválasztásánál.
Minden újabb lépéshez mély imádság által jutunk el. Például a Jézus-ima juttatta eszembe, hogy az érpályán keresztül, katéteres eljárással kellene elzárni a vénákat, mert így sokkal nagyobb a túlélési esély. Teljesen a gondviselő Istenre bízzuk magunkat. Természetesen nagyon fontos a tudomány is, hiszen rengeteg olvasás és gyakorlás áll amögött, hogy idáig eljutottunk. Meggyőződésem, hogy az istenhit és a tudomány csak együtt, kéz a kézben tud működni. Mivel az ilyen típusú műtéteknél nagy a halálozási arány, az is előfordulhat, hogy nem sikerül a beavatkozás. Akkor tudomásul kell vennünk, hogy valahol túlbecsültük a képességeinket. A Jóisten ugyanis soha nem hibázik.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..