Johann Wolfgang Goethe drámai költeménye Jób-motívummal kezdődik. Jób történetét a róla elnevezett bibliai könyvből ismerhetjük meg: az Úc földjén élő Jób feddhetetlen volt, és igaz, istenfélő ember, a gonosztól tartózkodó. Hét fia és három leánya volt, s nagy vagyonnal rendelkezett: hétezer juha, háromezer tevéje, ötszáz szarvasmarhája és ugyanennyi szamara volt, s igen sok cselédje, „úgyhogy ez a férfi túltett az összes napkeletin” (1,3).
A történet szerint Isten Jóbot állítja példaképül a sátán elé, mondván, nincs a földön hozzá hasonló férfi. A sátán azonban azt feleli erre: Jób csak azért ilyen, mert jól megy a sora, de ha Isten csapásokkal sújtaná, akkor elfordulna tőle, sőt, meg is átkozná. Ezért az Úr a sátán kezébe adja Jób mindenét, háza népét, vagyonát, hogy próbára tegye, vajon istenfélő marad-e a bajban is. Ezt követően Jóbnak meghalnak a gyermekei és elveszti a vagyonát, de megmarad jámborságában, és kitart az Úr mellett. Azt mondja: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és meztelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” (1,21) Isten ekkor őt magát is a sátán kezére adja, aki betegséggel sújtja. Mindenki, még a felesége is elfordul tőle. Jób hite azonban a csapások ellenére is szilárd marad. Panaszkodik ugyan Isten előtt, megátkozza a napot, amikor megszületett, de nem vádolja az Urat. Mivel a szenvedésben igaznak bizonyult, Isten kegyelmében részesíti, visszaadja egészségét, fiai és leányai születnek meghalt gyermekei helyett, és még annál is több jóval halmozza el, mint amennyivel korábban rendelkezett.
Goethe művében az Úr és Mefisztó az emberről beszélget, s ekkor kerül szóba Faust. Isten az Úr szolgájának nevezi a doktort, de Mefisztó kétségbe vonja, hogy ez így lenne, mondván, Faust holdkóros, akit nem nyugtat meg semmi, „furcsa kedvvel” szolgálja Istent. Az Úr azonban bízik teremtményében: „Ha szolgálatja most még tétova, majd kivezérlem őt a tisztaságba. Kertész is tudja, hogyha zöld a fa, virágot s termést hoz jövőre ága.”
Mefisztó önbizalma határtalan, nyíltan az Úr szemébe mondja, hogy feltétlenül veszítene, ha „hagynád utamon haladni”.
Az Úr átadja Faustot Mefisztónak, de figyelmezteti: „Kútfejétől e lelket messze vond, s ha körmeid jól megragadták, vezesd magaddal útadon; de majd ismerd be és el ne hazudd:
az igaz ember bárhogy is hibázik, nagyon jól tudja, mely az igaz út.”
Faust örökké kutató, a lét értelmét vizsgáló lélek, aki azonban soha nem lel nyugalmat. Rengeteget és sokfélét tanult, filozófiát, jogot, teológiát, orvostudományt, de úgy érzi: „…most mégis így állok, tudatlanul, mint amikor munkámba fogtam”, és bár híres doktor, csak azt látja, „semmit sem tudhatunk mi!”.
A drámai költemény kezdetén nagyszombat van – a reménytelenség napja ez, hiszen a keresztre feszített Jézus halott, de egyben a reményé is, hogy vasárnap hajnalban Krisztus feltámad, véglegesen legyőzve a halál hatalmát. Faust e határnapon köt szövetséget az ördöggel. Megérinti őt nagyszombat katartikus hangulata, felidéződnek benne gyermekkorának, ifjúságának gyönyörű ünnepei, ám lelkét mégis eladja a gonosznak, önként, szabad akaratból, kalandvágyból.
Mefisztó az egész világot ajánlja fel Faustnak: „Vár a világ, hagyd el a magányt, hol vér s érzék apadoznak, menekítnek onnat.” Gondolhatunk itt Jézus sátán általi megkísértésére: „Neked adom az egész világot, ha leborulva imádsz engem” (Mt 4,1–11).
Faust mindenben, így a szerelemben is a tökéleteset keresi. Az eszményi szépségű Margitnak a tükörképét látja meg először, s azonnal szenvedélyes szerelemre gyullad iránta. Margit azonban tiszta lélek, s ezt még a gyónását kihallgató Mefisztó is elismeri: „Ártatlan gyermek, kis liba, nem is volt mit meggyónnia. Felette hatalmam nem lehet.”
Ebben az epizódban Mefisztó az, aki türelemre inti Faustot, figyelmezteti tettének következményeire. A testi vágytól bódult Faust azonban hajthatatlan, ezért Mefisztó beveti ördögi természetének egyik legfőbb eszközét, és cselhez folyamodik: drága ékszereket, kincseket varázsol Margit szobájába. Ez elég ahhoz, hogy az addig jámbor, imádságos lelkületű lány megszédüljön.
Faust hazugnak nevezi Mefisztót, amikor a szomszéd asszonynak nagyokat lódít, hogy célját elérje. Ám Mefisztó jogosan figyelmezteti, élve az ördög örökös fegyverével – minden relatív, nincs egyértelmű jó vagy rossz –, hiszen Faust parancsára szédítette meg Margitot a kincsekkel, hogy utána elcsábíthassa. Amikor Faust Mefisztó csodatevő erejét felhasználva párbajban megöli Bálintot, Margit bátyját, akinek anyja belehal a fájdalomba és a szégyenbe, a lány pedig megőrül, az ördög felteszi a kérdést az őt felelősségre vonó Faustnak: „Ki okozta vesztét? Én vagy te?”
Margit megrontása valóban az ördög és az ember közös műve, hiszen Faust követelte Mefisztótól ellentmondást nem tűrően, hogy segítsen neki elcsábítani a tiszta lelkű, hitét buzgón gyakorló lányt.
Goethe tragédiájának csúcsjelenete a Faust lelkéért vívott küzdelem az égi angyalok, illetve Mefisztó és ördögserege között. A színpad kettéválik, a misztériumdrámák mintájára – balról feltárul a pokol „iszonyú torka”, míg jobboldalt, a magasból alászállnak a mennyei hatalmak. Faust ekkor már vak öregember, tehetetlen, kiszolgáltatott, de a fizikai sötétséggel szemben lelkében fény világlik. A Gond hiába vakítja meg Faustot, lelke legbelső, isteni magja fölött nincs hatalma. A fizikai látás elvesztése pedig együtt jár a lelki megvilágosodással, s Faust ekkor már Krisztus útmutatásait tartja elsődlegesnek: „Mélységes-mély sötétség burkol engem, de fölragyog tisztán benső napom; mit elgondoltam, most be kell fejeznem, s a latban csak az Úr parancsa nyom.”
Mefisztó ügyel rá, nehogy elveszítse Faust lelkét, amit már a magáénak hisz.
Közben az angyalok rózsákat szórnak a mennyből. A rózsa a középkori misztika szerint a virágok királynője, amely a mennyek királynőjét, vagyis Szűz Máriát jelképezi. Dante például egy fehér rózsa közepén pillantja meg a mennyországot. Mária a tövis nélküli rózsa: egy legenda szerint a virágnak a paradicsomban még nem volt tüskéje, csak a bűnbeesés után került rá. Mária viszont kezdettől fogva mentes az áteredő bűntől, ahogyan azt a szeplőtelen fogantatás dogmája kimondja. A mennyből leszórt rózsák ezért zavarják Mefisztót, de a pokolból előhívott sátánjait is, akik bukfencezve menekülnek, mint minden elől, ami a szépre, a tisztaságra emlékeztet.
A rózsát szóró angyalok kara eközben Krisztus dicsőségét zengi: „Szeretet-láncok a Fényt kutassák.” Az Ég sugárzó dicsfénye elvakítja Mefisztó szemét, égeti testét, megbénul tőle: „A láng fejem, májam s szívem kikezdi, ez az elem ördögfeletti. Így a pokol tüze se perzsel.”
Az ördögöt gyönyörű szép mennyei angyalok csalják lépre, Mefisztó képtelen ellenállni érzéki vágyainak, s kergeti őket, megfeledkezve Faust lelkéről. A sír fölött a mennybe ragadtatik Faust lelkének jobbik része, a hoppon maradt Mefisztónak pedig marad a ráébredés, hogy az angyalok „Most zsákmányukkal ég felé repülnek; ezért kerengtek hát a sír felett!… Ó, én szegény ügyefogyott, ki meddő vesződség szégyenét nyögöm! Földi vágy, balga szerelem fogott ki a minden hájjal megkent Ördögön!”
Faust különböző fokozatokon keresztül jut el az üdvözülésig. Goethe művében az égi szféra hierarchiája Dante Isteni színjátékán alapul, annak 28. fejezetén, amelyben le van írva az angyalok rangsora, a kilenc égnek megfelelően. Legalul helyezkedik el az első hármas: szeráfok, kerubok, trónok; utánuk a második hármas: dominációk (dominatio: uralom), virtusok (virtus: hatóerő), hatalmak (principátusok: fejedelemség, hatalom); majd a harmadik hármas: principátusok, arkangyalok, angyalok. Ez utóbbiak már egészen közel vannak Istenhez. Goethénél ugyanígy, a mennyben a szférák egyre nagyobbak, s egyre tökéletesebb lények lakják. Megjelenik Pater Extaticus – a menny és a föld között föl-alá lebegő egyházatyák szférája ez –, majd Pater Profundus – Clairvaux-i Bernát, a legmélyebb megismerést kereső atya, mint a mély régió lakója, szoros kapcsolatban a földdel, a természettel, az érzéki világgal. Következik a középső régió, Pater Seraphicus – Assisi Szent Ferenc mellékneve (angyali) –, „örökös üdvű láng, izzó szerelmi pánt dicsérete”. Őket követik az angyalok, akik a legmagasabb fényrétegben lebegve Faust lényének halhatatlan részét viszik magukkal. A következő körzet már a legmagasabb, a legtisztább, itt található Doktor Marianus, így nevezik a Mária-kultusszal, Jézus édesanyjának, a Világ Asszonyának dicsőítésével foglalkozó középkori misztikusokat és teológusokat. Megjelenik maga Mater Gloriosa is, aki fel-alá lebeg, megdicsőülten, miközben az angyalok kara Mária dicséretét zengi: „Kit csillagfény fon át, látom középen az ég Úrasszonyát, fény ő a fényben. Ó, világ Úrasszonya!”„Nézzetek a kegyelem nyájas sugarára, üdvre méltóvá tegyen, bűnbánók, a hála. Légyen lelkek legjava néked engedelmes; légy, Királynő, Szűz, Anya, Istennő, kegyelmes!
Elhangzik Bűnbánó Margaréta neve is, a mennyei szférában, tehát Margit is itt van, vagyis üdvözült.
Goethe tragédiájában Faust lelkéért zajlik a harc Isten és Mefisztó között. A műben bemutatott Úr sokkal inkább hasonlít az Újszövetség irgalmas, kegyelmes Istenére, vagyis Jézus Krisztusra, mint az Ószövetség haragvó, bosszúálló, a vétkest azonnal büntetéssel sújtó Teremtőjére. Isten ad hatalmat az angyaloknak is, bár ezt ők nem tudják, az Úr lénye számukra is titok – rejtélyes Teremtő.
Az említetteken kívül is tele van a tragédia bibliai és keresztény motívumokkal. Mennybemenetele előtt Jézus így búcsúzott tanítványaitól: „Nekem adatott minden hatalom, égen és földön” (Mt 28,18). Amikor Faust követeli Mefisztótól, hogy mentse meg Margitot, ő kifordítja ezt a szöveget, elismerve egyúttal saját hatalmának korlátait is, és fölteszi a kérdést: „Talán az enyém az Ég és a Föld minden hatalma?”
A bűn, a gonoszság, a hatalommal való gátlástalan visszaélés korokon átívelő, örök jelenlétére hivatkozik Mefisztó, amikor felmentve önmagát így válaszol a Philemon és Baucis tragikus haláláért őt felelősségre vonó Faustnak: „Nem teszünk mást, mint mások, jóelébb, lássátok Nábót szőlejét.” Mefisztó ezzel arra utal, hogyan szerezte meg erőszakkal a szőlősgazda Nábót földjét, és gyilkoltatta meg őt magát Acháb, Izrael királya, felesége, Jezabel – a Biblia egyik leghírhedtebb nőalakja – gonosz tanácsára (Kir 1,21).
Amikor az ördög és Faust között megkötött szerződés ideje lejár, Mefisztó gúnyosan mondja: „Le, elvégeztetett.” Ez profán, kifordított utalás Jézus halálára, de azzal homlokegyenest ellentétes jelentésű. Jézusnak a keresztfán halála előtt mondott utolsó szava ez volt: „Beteljesedett” (Jn 19,30). A kereszténység alaptanítása szerint Jézus ezzel teljesítette küldetését, önkéntes kereszthalálával megváltotta bűneitől az emberiséget. Faust viszont éppen ellenkezőleg, az ördögé lett, az örök kárhozat vár rá, ezért mondja Mefisztó, hogy le – lefelé, a pokolba. Gőgös magabiztosságában azonban figyelmen kívül hagyja az isteni kegyelem végül érvényesülő lehetőségét.
Mefisztó tüzes pecsétről beszél, amely egyszer majd eléri őt, ez pedig utalás a Jelenések könyvére, amikor a fenevad – vagyis a sátán, az Antikrisztus – „fogságba esett, és vele együtt az álpróféta, aki a jeleket művelte a színe előtt, amelyekkel elcsábította azokat, akik fölvették a fenevad bélyegét, és akik imádták a képmását. Ezt a kettőt elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vetették” (Jel 19,20). Mefisztó tehát itt mintegy megjövendöli saját sorsát, és követőiét is.
A Faust nem csupán az örökké nyughatatlan lélek drámája, de a gyarló, újra meg újra elbukó emberé is, aki azonban mindenkor számíthat Isten kegyelmére. Nincs elveszett lélek, mindenki üdvözülhet, még a legreménytelenebb helyzetben lévő bűnös is. A léleknek van egy jobbik része, amely fölött a sátánnak nincs hatalma.
A Faust a hazatérő tékozló fiú (Lk 10,1–32) és a jobb lator történeteként (Lk 23,39–43) is felfogható. A végső szó mindig az irgalomé. Faust nem érdem, hanem kegyelem révén üdvözül. A hatalmas, de haszontalannak, hiábavalónak érzett tudása miatt mindenből kiábrándult doktor az ördöghöz történt önkéntes csatlakozása után tragédiák során keresztül döbben rá arra, hogy mi a legfontosabb az életben: mások javáért munkálkodni. Ennek jutalma pedig az örök üdvösség.
