A Mester keménységével és az Atya jóságával

Notker Wolf, a bencés konföderáció prímás apátja és Enrica Rosanna, a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának korábbi altitkára, személyes tapasztalataikat felhasználva írták meg Az embervezetés művészete című könyvüket, melyet a L’Harmattan Kiadó a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával közösen jelentetett meg magyar nyelven. Iránymutatójuk a bencés regula volt, melynek tanácsait, utasításait minden vezetőnek érdemes komolyan vennie.
Két fő irányból is megközelíthetjük ezt a kérdést. Megvizsgálhatjuk, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó vezetőnek, és arra is irányíthatjuk figyelmünket, hogy miként kell vezetni, elsősorban gyakorlati tanácsokkal ellátva a másikat. A szerzőpáros – ahogy Szent Benedek is – az előbbire helyezi a hangsúlyt. Úgy gondolják: ha megmutatják, hogy egy vezetőnek milyen jellemvonásokkal kell rendelkeznie, akkor ebből az is kiderül, mit is kell tennie. Mindenekelőtt: egy vezetőnek elsősorban jó emberismerőnek kell lennie. Rögtön az elején felhívják a figyelmet, hogy a tekintély önmagában nem elég, a vezetőnek napról napra meg kell mutatnia, hogy rátermettsége okán méltán van tisztségében. Legnagyobb kísértése az lesz, hogy szembe kell néznie a hatalom csábításával. Egy beosztott mindig függeni fog a főnökétől. Ezért lényeges, hogy egy munkahelyen, egy kolostorban a szabadság légköre uralkodjék, hogy a munkatársak félelemmentes térben dolgozhassanak. Minél magasabb beosztásban van valaki, annál nagyobb rajta a felelősség. Egy vezető számára ez sokszor elképesztően nagy terhet jelent. Olyankor fontos, hogy ne csak a munkát, de a felelősséget is megosszuk munkatársainkkal. Ez természetesen csak akkor válik be, ha mindenki pontosan tudja, mi a feladata és miért felelős.



Egy munkahelyi értekezlet, megbeszélés lebonyolítása sokszor igen megterhelő egy vezető számára. Figyelnie kell arra, hogy azok, akik szeretik a hangjukat hallani, az irányítás hatására szintén a tárgynál maradjanak. Notker Wolfnak apátként azonban sokkal több problémát jelentenek azok, akik csendben vannak. Őket is – óvatosan – aktivitásra kell ösztönözni, éreztetve, hogy senki nem lehet kívülálló.

Ha valaki esetleg már több évtizede vezető beosztásban van, hajlamos lehet arra, hogy a hozzá fordulók ügyeit rutinszerűen – vagyis a lehető leggyorsabban – intézze el. A szerzők szerint azonban fontos, hogy egy beszélgetés során valóban odafigyeljünk a másik emberre. Nem azt kell éreznie, hogy a problémája fontos, hanem azt, hogy ő maga számít. Vagyis egy jó vezetőnek „jártasnak kell lennie a beszélgetés művészetében”. Ugyanígy érdemes megtanulni a „türelmes, figyelmes, pontos odafigyelést” is. Úgy kellene tudnunk beszélgetni másokkal, hogy partnerünk azt érezze: csak mi ketten vagyunk a világon.
Minden vezetés közül a legfáradságosabb, de talán a legszebb is, amikor valaki gyermekeket, fiatalokat tanít. A szerzők ezzel kapcsolatban az „identitást, az önállóságot és a szabadságot” tartják kívánatos célnak. Ám ugyanígy fontosnak tartják, hogy a szülők, pedagógusok hiteles példaképeket állíthassanak neveltjeik elé. És ha sikerül őket értékekkel felruházni, megállják majd a helyüket, akkor is, ha majd embereket kell irányítaniuk.

(Notker Wolf OSB – Enrica Rosanna FMA: Az embervezetés művészete. L’Harmattan Kiadó – Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2011)