– Ebből a szempontból az Ön útja is mesebelinek tekinthető, hiszen nem volt könnyű dolga a mesékkel. A „világ” értetlenségét Ön is megtapasztalta. De mikor és hogyan kezdődött ez a „szerelem”?
– Éppen harminc esztendeje, hogy az ELTE bölcsészkarán, magyar–esztétika–népművelés szakos hallgatóként érdeklődni kezdtem a mesék iránt. Nem tagadom, voltak, akik emiatt nevettek a hátam mögött. Az volt a szerencsém, hogy az egyik tanárom mellém állt, és arra biztatott: legalább olyan komolyan tanulmányozzam a meséket, mint ahogyan Dosztojevszkij vagy Pilinszky János műveit. Rövid időn belül kiderült, a mesékről nincs minőségi szakirodalom. Akkoriban a néprajztudomány foglalkozott velük, de inkább csak a típusok és a rendszerezés szintjén. Senki nem tette föl azokat a kérdéseket, hogy mit üzennek a mesék, miért maradtak fenn évezredeken keresztül, ki a mesemondó, mit tud és miért olyan megbecsült személy, vagy hogy mi történik mesehallgatás közben az emberben. Mára divatos kutatási irányzatok épültek ezekre a kérdésekre, de 1983-ban nagy értetlenséget váltottak ki. A válaszaim harminc éve kristályosodnak.
– Hogyan lett ebből terápia?
– A terápia annak a folyamatnak a gyümölcse, amelyet egy idő után már nem én irányítottam. Volt egy pillanat, amikor a mese megtisztelt engem azzal, hogy élet és tűz lett benne. Ha megfelelő figyelemmel és szeretettel nyúlunk a meséhez, akkor az megmutatja magát. Megtapasztaltam, hogy ha elmondok egy mesét, azzal hatást váltok ki, s amikor kezdtem érteni a hatás mechanizmusát is, akkor lett belőle terápia. A meseterápia azonban nem az én érdemem, hanem bizonyos értelemben az emberiség szégyene. Régen a mesék hallgatása, értése mindennapos gyakorlat volt. Az emberiség azonban elfelejtette, hogy a mese iránytű. Én ezt az elfeledett kincset hoztam vissza, de nem mesemondóként, hanem terapeutaként. Ezt nem tartom dicsőségnek.
– Vagyis az lenne az „igazi”, ha a mese nem terápiás módszerként működne?
– Igen. A mesék világa hihetetlenül erős, megtartó háttér, amely ha újra megjelenne a mindennapjainkban, akkor könnyebben tudnánk tájékozódni az életben. Ezért a terápiák vezetése mellett járok mesét is mondani. Ezt a missziót mesemáglyának hívom. Szívesen elutazom bárhová, ahol összeül egy közösség, hogy meséket hallgasson. Ilyenkor egy éjszakán át meséket mondunk egymásnak a mesetűz mellett. Ha ez az egyébként régi szokás több helyen felelevenedne, elérkezhetne a mese újbóli virágkora. Walter Benjamin (német filozófus, irodalomkritikus – a szerk.) szerint a mesemondó az a személy, akiben az igaz ember önmagával találkozik. A mesékben évezredes tudás rejlik, akár a vallásokban. A mese ugyanoda viszi az embereket, ahová az imádság vagy a szakrális szövegek. Fölfelé.
– Ezért választja szét a műmesét a népmesétől?
– A műmese az egyéni tudat lenyomata. A népmese pedig a világról alkotott kollektív tapasztalatot őriz. Olyan tudást, amelyet egyik nemzedék adott tovább a másiknak. Az áthagyományozás során csak az maradhatott fenn a történetek közül, amelyet a hallgatóság igaznak fogadott el. A meséknek valóságos történeti és pszichébeli gyökerük van. Minden nép meséje ugyanazt tudja, ugyanoda viszi a hallgatóit. A mesék egy közös szakrális nyelv töredékei, amelyeket össze kell raknunk, hogy a világunk is újra összeálljon.
– A mesehősök szinte mindig bejárják a hármas tagozódású világot, amelyet a vallásokból is ismerünk…
– Igen, „mennek, mendegélnek”, s közben megjárják az eget és a poklot. Tapasztalatokat szereznek, amelyeket később alkalmaznak. A mítoszok és a vallás képekben beszél. Ezek szerint a mese is? – Minden olyan szellemi út, amely az Egyhez, az Igazhoz, a Feljebbvalóhoz viszi az embert: szimbolikus nyelvet használ. A vallások, a művészetek és a mesék is. A terápia során a mese képeit működtetjük. Amikor például egy páciens mentális értelemben „befekszik” az üvegkoporsóba torkában egy „almával” – akkor sok minden a felszínre tör. Ehhez azonban szükséges, hogy tudjunk képekben gondolkodni. Az adott kép mögött mindig egy egész történet áll. A régi ember, ha meglátott egy szenvedő Krisztus-ábrázolást, látta a drámát is mögötte. A mai ember már nem. Elveszítettük a kép mögötti történetet.
– Miközben olyan kultúrában élünk, amelyben rengeteg kép zúdul ránk, sokszor nagyon hamis módon, gondoljunk csak a reklámokra…
– A sok hazug kép elhomályosította a látásunkat, és nehezen fedezzük fel az igaz képeket. Amikor a terápiában kimerevítjük a mese egy adott képét: az emberek megérzik az abból áradó erőt. Megértik, hogy mögötte rengeteg fájdalom és szenvedés rejlik. Rádöbbennek, hogy minden tettükért, szavukért felelősek.
– A gyakorlatban hogyan történik mindez?
– A meseterápiás módszer alaptétele az, hogy minden élethelyzetnek megvan a maga meséje. Bármi történik velünk az életünk folyamán, az valakivel már megtörtént, és amikor először megtörtént, abból született egy mese. A terapeuta dolga, hogy ezt a mesét odaadja annak, akivel ugyanaz történik, mint a mese hősével. De amíg a mese hőse tudja, hogyan lehet kikeveredni a nehéz helyzetből, addig a segítségkérő valahol megrekedt, és nem látja, miként is juthatna ki például a „sűrű erdőből”, mászhatna le az „égig érő fáról”, mit kellene tennie ahhoz, hogy elhagyhassa a „viskót”. Ezek a képek megmutatják, kinek mi a problémája. Ha a terapeuta a jó mesét adja oda, akkor ez a találkozás olyan erőket mozgat meg, amelyeknek a hatására az elakadások megszűnnek. Először megkeressük, mi a probléma, azután megnézzük, mit kezd azzal a mesehős, majd maga a segítségkérő.
– A jungiánus pszichológusok már régóta foglalkoznak a mesékkel. Ön nem pszichológus, és el is határolódik a pszichológiától. Mi ennek az oka?
– Én inkább a néprajz felől közelítem meg a meséket, a pszichológusok pedig az emberi lélek felől. A jungiánus pszichológusok megálltak egy ponton. Analizálják a mesehősöket, és azt nézik: mi történik velük, illetve mi történhetett a múltjukban. Én ezt nem teszem. A mesék szereplői az általam kidolgozott és használt módszer szerint csak azonosulási minták, erőforrásokként használom őket ahhoz, hogy a segítségkérő a megrekedt életállapotból kikerüljön. Számomra egy „Hófehérke” nem analizálható anélkül, hogy ne ülne velem szemben. Én csak olyan „Hófehérkével” tudok bármit is kezdeni, aki hús-vér ember. Nem vagyok híve a mesefejtő irányzatoknak sem. Nem értelmezem a mesék szimbólumait önmagukban. Engem a mese és az adott ember kapcsolata érdekel. Ebben látom az erőt. Mi, emberek tesszük élővé a mesét.
– A „szakma” elismeri és elfogadta a módszerét…
– Sok év munkája van abban, hogy ma orvosoknak, pszichiátereknek, pszichológusoknak százhúsz órás akkreditált képzést tarthatok a Semmelweis Egyetemen, és taníthatom az általam kidolgozott módszert.
– Három éve, a népmese napján nyílt meg a világ első Meseterápia Központja. Mi ennek a háznak a célja?
– A Meseterápia Alapítványt egy házaspár hozta létre: Wirtz Ágnes és Albrecht. A központot is ők építtették fel saját pénzükből. Ők kértek fel arra, hogy legyek a központ szakmai vezetője. A ház Paloznakon, a Balaton mellett áll egy csakugyan mesebeli tájon. Állami gondozott gyerekeket fogadunk, akiknek a módszer segítségével megpróbálunk szellemi gyökereket adni. A mesékből vett tudással olyan megküzdési módokat mutatunk nekik, amelyekkel a későbbiek során boldogulhatnak. De nem vagyunk gyógyítóközpont. Nem hiszek abban, hogy a sok traumát átélt gyerekeket meg lehet gyógyítani. Abban hiszek, hogy esetleg zárójelbe tudjuk tenni azt, ami velük történt, és új utakat tudunk mutatni nekik. A legtöbbjük a mesék tanulsága alapján maga megfogalmazza, hogy minden reménytelennek látszó élethelyzetből fel lehet állni, hogy létezik lelki és szellemi születés is, nemcsak testi. Eddig már háromszázötven gyereknek tudtunk segítséget nyújtani. Voltak speciális csoportjaink, amelyekben foglalkoztunk vak gyerekekkel, tizenéves lányanyákkal, akik maguk is állami gondozottak voltak, börtönben lévő anyák gyerekeivel, illetve magukkal az anyukákkal, akiknek arra az időre felfüggesztették a büntetését, és találkozhattak a gyerekeikkel. Minden gyereket utánkövetünk. Amikor megérkeznek hozzánk, szinte kétségbeesnek, mivel a központban nincs internet, sem tévé. Aztán megtapasztalják, hogy le lehet hasalni a fűbe, lehet éjszaka a csillagokat nézni. Lehet beszélgetni, együtt lenni, és természetesen meséket hallgatni, mondani, egymásra figyelni.
– Sejtjük, hogy az elhagyott gyerekek mitől szenvednek, mi hiányzik nekik. De mit lehet elmondani azokról a felnőttekről, aki megkeresik Önt? Mi a baj velük? Velünk?
– A legnagyobb baj az, hogy az emberek elfelejtették: az élet szent, és felelősséggel tartoznak mindenért, amit tesznek vagy mondanak. Nem ismerik az emberélet fordulóit, elfelejtették, hogy a különböző életszakaszokban más és más a tennivaló. Életükből hiányoznak az életfordulókhoz tartozó beavatások. Az emberek elfelejtették, hogy az időt is meg kell szentelni ahhoz, hogy az élet szent lehessen. Sodródnak, körbe-körbe járnak. Elveszett a cselekedetek tétje. Kevés a letisztult élet, és sok a kaotikus, a pillanatnak élő, a nem jól irányított élet, amely nagyon sok kárt okoz az embernek saját magának, a környezetének és a társadalomnak is. Kevesen gondolkodnak úgy, hogy a másiknak is jó legyen. A mesék pedig arra is tanítanak, hogy mindenért felelősek vagyunk: földért, vízért, növényért, állatért, idősért, fiatalért, önmagunkért, a másikért.
(Boldizsár Ildikó könyvei kaphatók az Új Ember könyvesboltjában.)
