A mértékletes fogyasztásról

Az emberi tevékenység környezeti hatásainak mértékét egy szorzattal lehet jellemezni, amelynek tényezői: a népességszám (hányan fogyasztunk?); a személyenkénti átlagos fogyasztás (mennyit fogyasztunk?); a fogyasztott javak környezetterhelését leíró tényező (mit fogyasztunk?).



Amikor életmódunk „zöldítéséről” gondolkodunk, az esetek többségében a takarékos világítótestek, egy A+ energiaosztályú háztartási gép vagy valami hasonló jut az eszünkbe. Nem véletlenül, hiszen a reklámok és a média ezeket a lehetőségeket hangsúlyozza. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha takarékosabb eszközt használunk, annak eredménye nem a környezet terhelésének csökkenése, hanem a használat növekedése. Ha például kisebb fogyasztású autót vásárolunk, többet járunk vele. Egy másik problémája a csak a „zöldebb” technológiára építő látásmódnak, hogy nem lehet annyival környezet barátabb termékeket és szolgáltatásokat kitalálni, amennyi a növekvő népesség növekvő fogyasztását ellensúlyozni tudná.

Ejtsünk itt szót a népesség vagy a „túlnépesedés” kérdéséről! Láthatjuk, hogy a környezetterhelés mértéke a három tényező együttes hatásának eredménye. Nem igazságos tehát, ha a háromból egyet kiemelünk, és például kijelentjük, hogy túl sokan vagyunk. Hitünk szerint minden ember önmagában is érték, tehát az emberekben való gazdagodás korlátozása nem vezethet el a megoldáshoz.
Marad tehát fogyasztásunk mérséklése, amellyel elviselhető szintre csökkenthetjük teremtett világunk terhelését. Ám a fogyasztás korlátozása teljesen ellentmond a kor szellemének. Victor Lebow amerikai közgazdász 1955-ben fogalmazta meg: „a világháború hatására rettentően termelékennyé vált gazdaság csak úgy élhet túl, ha felgyorsítjuk a fogyasztás ütemét, és szertartássá tesszük a dolgok vásárlását és használatát”. Ezt az elvet az elmúlt fél évszázadban tökéletesen megvalósította a nyugati világ – csak épp a környezet és a társadalom súlyos károsítása lett a gazdaság túlélésének ára.

Újra fel kell fedeznünk a mértékletességet. A kevesebb fogyasztáshoz nem kell beruházás, és nem akadályozhatja a pénzszűke. Kicserélni a lakásunk világítását LED-es világítótestekre tízezrekbe kerül. Leoltani a villanyt ott, ahol nem szükséges, hogy égjen, csak figyelmet igényel.

A kevesebb fogyasztás azonnal megtérül. Lakásunk hőszigetelésére milliókat költhetünk, a kisebb fűtési költségek azonban csak évek alatt hozzák vissza a pénzt. Ha megelégszünk egy-két fokkal hűvösebb szobákkal, különösen ott, ahol keveset tartózkodunk, a megtakarítás azonnali. Emellett persze a szigetelésre is szükség lehet.

Kevesebb holmival kevesebb a gond is. Ha meg sem vesszük azt a „hű, de praktikus” konyhai gépet, amelyet aztán évente csak egyszer-kétszer használnánk, akkor nem okoz gondot a tárolása, a javíttatása – de még csak el sem kell mosogatni a masinát.
Végül: a kevesebbhez kevesebb pénzre van szükségünk, így adott esetben kevesebbet lehet dolgozni, s kisebb lehet a stressz is. Marad viszont idő, amelyet tárgyak helyett emberekre fordíthatunk, hogy közös élményekben gazdagodjunk, segítsünk egymásnak, és legyen alkalmunk megérezni Isten szeretetét.

Újra fel kellene ismernünk, hogy a mértékletesség nem a puszta lemondást jelenti. Ahogy a több nem jobb, úgy a kevesebb sem rosszabb. A fogyasztói társadalom sok hordaléka vesz minket körül. Mennyi haszontalan tárgyunk van, ami nem hiányozna, ha nem lenne? Hány olyan felesleges igényt ébreszt fel bennünk a reklámok áradata (példa erre a palackozott víz), amely magától sohasem hiányzott volna? Hány olyan dologra (például barkácsgép) költünk, amelyből elég lenne egy az egész szomszédságnak?
Mielőtt valamit vásárolunk vagy fogyasztunk, gondoljuk meg, valóban szükséges-e. Ha igen, kell-e birtokolnunk, vagy elég csupán kölcsönkérnünk. És ha meg vagyunk győződve a szükségességéről, csak olyan terméket vásároljunk, amely a lehető legkörnyezetkímélőbb. Hasonló a helyzet az evéssel is. Táplálékigényünkön túl sokszor eszünk szokásból vagy a magunk kényeztetésére. Az sem mindegy, mit eszünk. Növekvő húsfogyasztásunk vagy a távolról szállított ennivalók jelentős terheket rónak a környezetre. Nagyböjt idején talán könnyebb is ezt megértenünk.

Az önmérsékleten túl feladatunk nevelni a következő generációkat is. A példa ereje nélkülözhetetlen, azzal is nevelünk, ahogy jutalmazunk, ünneplünk, kifejezzük szeretetünket. Ha ezeket a jeles alkalmakat nem tárgyakhoz és a fogyasztáshoz kötjük, hanem például közös élményekhez, az egymásra szánt időhöz, akkor gyermekeink számára már nem is fog a lemondás fogalmához kötődni a mértékletesség.