Állítólag a keleti szláv népek azért választották a bizánci kereszténységet, és nem a rómait, a nyugatit, mert a keleti liturgiában jobban megérezték a mennyországot. Megérezhették volna ezt a nyugatiban is, hiszen, ahogyan a Sacrosanctum concilium 8. pontja tanítja, liturgiánk ugyan „két helyszínen” zajlik (az égben és itt és most, a földi létben), mégis egyetlen, vagyis egy és ugyanazon liturgia. Az Úr színe előtt, sőt a legszentebb Szentháromság szívében öröktől fogva, s e két liturgia összekapcsolója az egyetlen közvetítő, az emberré lett Örök Fiú, Krisztus Jézus (vö. 1 Tim 2, 5). „A földi liturgiában annak a mennyei liturgiának az előízét élvezzük, melyet Jeruzsálemben ünnepelnek, a szent városban, ahová zarándokként tartunk, ahol Krisztus, a szentély és az igazi sátor szolgája ül Isten jobbján.” Jézus a mi mennyországunk, az egyetlen mennyország, és az ő liturgiája itt ennek élő lenyomata. „Az én országom nem ebből a világból való” – mondja Jézus Pilátusnak (Jn 18, 36), mégis itt van közöttünk, és a liturgikus cselekményeken való „megfelelő” (!) részvételünk segíthet abban, hogy ezt a jó hírt megtapasztaljuk, átéljük.
