Az éjfekete ég jótékonyan borította, a barátságosan pislogó öklömnyi csillagok enyhe világossággal vonták be ezt a vad tájat – az volt az érzésem, hogy ha kinyújtom a kezem, akár el is érhetem, le is szedhetem őket. A mindent felfaló végtelen és a boltozat melegsége egyszerre töltött el örömmel és félelemmel. A hatalmas, egyöntetű csendet a prérikutyák vonítása és halk, azonosíthatatlan eredetű neszek népesítették be: egyszerre tudtam rettegni és gyönyörködni, kicsi voltam és sebezhető, mégis óriás, és valami nagyszerű része, otthon voltam és befogadva a legnagyobb magányosságban itt, a sivatagi csillagos ég alatt.
Mielőtt a liturgiában szavunk által dicsőítené a világ minden teremtménye Istent, ahogyan ezt büszkén imádkozzuk a negyedik eucharisztikus imában, talán jó lenne, ha a teremtett világ iskolájában mi magunk is megtanulnánk szavak nélkül beszélni, s a létünkkel néven nevezni a Kimondhatatlant. „Az ég hirdeti Isten nagyságát, a mennybolt zengi keze műveit.”
