Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket, a mai alkalommal az eucharisztikus imával foglalkozunk.
A kenyér és a bor átadásának rítusa után elkezdődik az eucharisztikus ima, amely nélkülözhetetlen eleme a mise bemutatásának, sőt annak központi részét képezi és a szentáldozásra irányul. Megfelel annak, amit maga Jézus tett az asztalnál, amikor az apostolokkal elköltötte az utolsó vacsorát, akkor ugyanis „hálát adott” a kenyér, majd pedig a bor kelyhe felett: hálaadása tovább él minden szentmisénkben, amikor üdvözítő áldozatához társulunk.
Ebben az ünnepélyes imádságban – az eucharisztikus ima ünnepélyes – az Egyház azt fejezi ki, amit végbevisz, amikor az Eucharisztiát bemutatja, valamint annak indítékát, amiért bemutatja, vagyis hogy közösségre lépjen az Úrral, aki valóságosan jelen van a megszentelt kenyérben és borban. A pap, miután felszólította a hívőket, hogy emeljék fel szívüket az Úrhoz és adjanak neki hálát, fennhangon elmondja az imát, minden jelenlévő nevében, az Atyához fordulva, Jézus Krisztus által, a Szentlélekben. „Ennek az imának az az értelme, hogy a hívők egész gyülekezete Krisztushoz csatlakozzon Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat bemutatásában.” Ahhoz, hogy csatlakozhasson, értenie kell. Az Egyház azért akarta, hogy az emberek számára érthető nyelven mutassák be a misét, hogy mindenki csatlakozhasson a paphoz ebben a dicséretben, ebben a felemelő imában. „Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata – valójában – egyetlen áldozat.”
A misekönyvben többféle eucharisztikus ima található, de mindegyikben megvannak a jellegzetes alkotóelemek, amelyeket most szeretnék felidézni. Mindegyik ima gyönyörű! Először is ott van a prefáció, amely egy hálaadás Isten adományaiért, különösen, amiért elküldte Fiát mint Üdvözítőt. A prefáció a Sanctus (Szent vagy) kezdetű akklamációval zárul, amelyet rendszerint éneklünk. Jó énekelni a Sanctust: „Szent, szent, szent az Úr!” Jó énekelni! Ekkor az egész gyülekezet egyesíti hangját az angyalok és szentek hangjával, hogy dicsérje és dicsőítse Istent.
Aztán ott van a Lélek hívása, hogy hatalmával megszentelje a kenyeret és a bort. Hívjuk a Lelket, hogy jöjjön, hogy a kenyérben és a borban ott legyen Jézus. A Szentlélek működése és Krisztusnak a pap által kimondott szavainak hatékonysága valóságosan jelenvalóvá teszik a kenyér és a bor színe alatt az ő testét és vérét, az ő egyszer s mindenkorra bemutatott keresztáldozatát. Jézus ebben egészen világos volt. Hallottuk az (általános kihallgatás) elején, hogy Szent Pál ismerteti Jézus szavait: „Ez az én testem, ez az én vérem.” „Ez az én testem, ez az én vérem.” Jézus maga mondta ezt! Nem kell agyalnunk rajta: „De hogyan lehetséges az, hogy…?” Az Krisztus teste, és kész! A hit: segítségünkre van a hit. Hitünk aktusával hisszük, hogy az Jézus teste és vére. „Íme, hitünk szent titka”, ahogyan mondani szoktuk az átváltoztatás után. A pap azt mondja: „Íme, hitünk szent titka”, mi pedig egy akklamációval válaszolunk. Az Egyház, az Úr halálának és feltámadásának emlékezetét ünnepelve, és az ő dicsőséges eljövetelét várva bemutatja az Atyának az áldozatot, amely kiengeszteli az eget és a földet: bemutatja Krisztus húsvéti áldozatát, és vele együtt felajánlja önmagát, és azt kéri, hogy a Szentlélek erejében „Krisztusban egy test és egy lélek” legyen. Az Egyház tehát eggyé akar válni Krisztussal, egy test és egy lélek akar lenni az Úrral. Ez a szentségi áldozás kegyelme és gyümölcse: Krisztus testével táplálkozunk, hogy mi, akik eszünk belőle, az ő élő testévé legyünk a mai világban.
Az egység misztériuma ez, az Egyház ugyanis Krisztus áldozatával és az ő közbenjárásával egyesül, és ebben a megvilágításban (kell néznünk, hogy), „a katakombákban gyakran szélesre tárt karokkal, orante testtartásban imádkozó nő alakjában ábrázolják az Egyházat – az Egyház, aki imádkozik; jó arra gondolni, hogy az Egyház imádkozik; az Apostolok cselekedeteiben van egy szakasz, amely arról szól, hogy Péter börtönben van, a keresztény közösség pedig „szüntelenül imádkozott érte” (ApCsel 12,5); az Egyház, aki imádkozik, az orante-Egyház; azért megyünk misére, hogy orante-Egyház legyünk –, „mely – mint a kereszten karjait kitáró Krisztus – őáltala, ővele és őbenne felajánlja önmagát és közbenjár minden emberért.”
Az eucharisztikus ima azt kéri Istentől, hogy gyűjtse egybe összes gyermekét a szeretet tökéletességében, egységben a pápával és a püspökkel, akiket név szerint megemlítünk, ami annak a jele, hogy közösségben ünneplünk az egyetemes Egyházzal és a részegyházzal. A könyörgést mint áldozatot az Egyház minden tagjáért mutatjuk be Istennek, élőkért és holtakért, abban a boldog reményben, hogy Szűz Máriával együtt részesülünk a menny örökségében. Senkit sem felejtünk ki! Az eucharisztikus imából senkit és semmit nem felejtünk ki, hanem mindent Isten elé viszünk, ahogyan a záródoxológia emlékeztet rá. Ha van valaki – például rokonom vagy barátom –, aki szükségben van, vagy aki átlépett ebből a világból a másvilágba, akkor megemlíthetem őket ott, abban a pillanatban, magamban, csendben, vagy pedig felírathatom a nevét (a misét megelőzően, a sekrestyében, az irodában), hogy bemondják majd a misében. „Atya, mennyit kell fizetnem, hogy ezt a nevet ott bemondják?” „Semmit.” Értitek? Semmit. A miséért nem kell fizetni! A mise Krisztus áldozata, amely ingyenes. A megváltás ingyenes. Ha akarsz adományt adni, akkor adj, de a miséért nem kell fizetni. Fontos ezt megérteni.
Az eucharisztikus ima egy rögzített imaforma, amelyet esetleg egy kicsit idegennek érzünk – jogosan, hiszen egy ősrégi formula –, de ha jól megértjük a jelentését, akkor biztosan jobban részt veszünk benne. Mindazt kifejezi ugyanis, amit az eucharisztikus ünneplésben teszünk, továbbá három olyan magatartásformának a gyakorlására tanít minket, amelyek sosem hiányozhatnának Jézus tanítványaiból. Az első: megtanuljuk, hogy „hálát adjunk mindig és mindenütt”, és nemcsak bizonyos alkalmakkor, amikor minden jól megy; a második, hogy életünket szeretetajándékká tegyük, szabad és ingyenes ajándékká, (a harmadik pedig, hogy) a konkrét közösséget építsük, az Egyházban és mindenkivel. A misének ez a központi imája tehát arra nevel szép lassan minket, hogy egész életünket Eucharisztiává, vagyis hálaadássá tegyük.
Fordította: Tőzsér Endre SP
