A megtalált egyensúly

 

Mint mondja, kiváló, támogató családja van, s ez rendkívül sokat jelent neki. „Gyermekeim már megnőttek, de nem mondhatom, hogy kevesebb lett a feladat – meséli. – Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond, ugyebár. Most már nem az a kérdés, ki van-e hegyezve a ceruza, s minden benne van-e az iskolatáskában.” A politikus három gyermek édesanyja. Az egyetem után szinte rögtön férjhez ment, s nem sokkal több mint egy év múlva megszületett első gyermeke. „A kicsi hároméves koráig otthon voltam, de nem vagyok biztos abban, hogy jót tettem vele. Észre kellett volna vennem, hogy körülbelül kétéves korától közösségre lett volna szüksége. A második gyermekemnél – s a harmadiknál is – már másképpen cselekedtem. Mikor betöltötte a második életévét, bölcsődébe írattam. A nagymamája tudott volna vigyázni rá, ezért nyugodtan maradhatott volna otthon, de látta, hogy iskolába jár a nagyobb, így ő is ment volna valahová, s kifejezetten szeretett gyerekek között lenni.” Eleinte persze a képviselő asszony nem hagyta ott egész napra a gyereket, hacsak tehette, később vitte, s korábban hozta, így a kicsi könnyen beszokott a közösségbe, ő meg visszazökkent a munkába.


 

De mi van akkor, ha egy édesanyának azért kell bölcsődébe adnia a gyermekét, mert nem tudja fizetni egekbe szökött lakáshitelét, s muszáj ismét dolgoznia? – kérdezem. „A fiatalok sokszor hatalmas terhet vesznek magukra a lakásvásárlással, különösen manapság, amikor a válság miatt a munkahely esetleges elvesztésével is számolni kell – fejti ki a politikus. – Általános érvényű tanácsot nemigen lehet adni, hiszen minden élethelyzet más és más. Ugyanakkor én szilárdan hiszek a család megtartó erejében. Ahol a család jól működik, ahol le tudnak ülni őszintén megbeszélni a problémákat, ott jó esély van arra, hogy megtalálják a megoldást. A szülők, a rokonok nagyon sokat segíthetnek egy fiatal párnak az átmeneti nehézségek megoldásában.” S mit lehet tenni akkor, ha a nő olyan helyen dolgozik, amely kevéssé támogató, ahol nem nézik jó szemmel, hogy a munkaidő végén mennie kell, mert el kell hoznia a bölcsiből a gyereket? – kérdezősködöm tovább. Pelczné így felel: „Egyszer el lehet kéredzkedni, el is engedik, de máskor már nem olyan szívesen; egyszer elfogadják, hogy beteg a gyerek, de legközelebb már kevésbé megértően állnak a kérdéshez… Egyre több családbarát munkahely van, de nyilvánvalóan az édesanya tehet a legkevesebbet annak érdekében, hogy ez a hozzáállás megváltozzon. A közgondolkodásban kellene a változásnak megindulnia, hogy mindenki számára természetes legyen: egy nőnek nem kell választania a családja és a hivatása között, a kettő jól megférhet egymás mellett.”

Mit tehetünk, hogy átformáljuk a köztudatot? – teszem fel a kérdést. „A felelős kormánynak kell segítséget nyújtania az anyáknak, programja középpontjába állítva a családokat, s megfelelő oktatási-nevelési intézményi hátteret, ösztönző családtámogatási rendszert biztosítva – válaszol Pelczné. – A polgári kormányzás egyik alapvetése, hogy a gyermek érték a családban, s mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az emberek minél több gyermeket vállaljanak. Ehhez a szemlélethez igazodik a kormányprogram is, amely a gyest három évre állítja vissza, s támogatja az anyák részmunkaidős foglalkoztatását. A politikán túl, úgy gondolom, az iskola is alakíthatja a családbarát szemlélet alakulását. Például az osztályfőnöki órák elbírnák az olyan témákat, hogy milyen feltételekkel vehetünk fel hitelt, mekkora lehet egy háztartás költsége, hiszen ha az első csekk megérkezik, könnyen szembesülhetünk azzal, hogy hosszú távon nem tudjuk majd fizetni. Családok mehetnek tönkre emiatt – folytatja –, mert a szülők sokszor azt hiszik, a válás a legjobb megoldás. Ennek következtében aztán szanaszét szóródnak a gyerekek, közben pedig elkerülhetetlenül sérülnek. Ez megelőzhető lehet, ha megtanuljuk tervezni az életünket. Például eljátszhatjuk az iskolában, hogy mi van a bevásárlókosarunkban, mi kell ahhoz, hogy a vasárnapi ebédet meg tudjuk főzni. Vajon elég lesz-e rá a pénzünk? Ami ott, akkor játék, később akár valóság lehet.”