Eddig a mese, mely találó allegóriát fest a bálványimádásról és a bálványfaragók haszonszerzéséről. Vajon hová száll ma az áldozat füstje? — kérdezzük Arisztophanésszel. Mibe vetik reményüket az emberek, és miféle Felhőkakukkvár nyeli el?
Érjük be most korunk egy jellegzetes helyzetének felvázolásával. Mára az emberek és a világi dolgok közé is roppant Felhőkakukkvár épült: a média. Például a képernyő színes, vibráló, izgalmas, ha viszont kinézünk az ablakon, amit látunk, az szürke, unalmas és élettelen. Az emberekben lassan kialakul az a képzet, hogy az élet máshol van — „odaát”. Felébred bennük a vágy, hogy átkerüljenek a képernyő túloldalára, ahol hírességként születnek újjá. Ezért amikor egy nagy kereskedelmi tévécsatorna tehetségkutató versenyt rendez, tízezrével érkeznek a jelentkezők, akiknek jó része saját illúzióinak foglya.
A reklámbevételek miatt magas nézettségre törekvő kereskedelmi csatorna pedig kész akár tükröt is tartani elénk — ha van rá érdeklődés. S mert van, műsorba szerkeszt néhányat a legnevetségesebb produkciók közül. Ripacskodó, hamisan éneklő, önmaguk zsenialitásától meghatódott tehetségteleneken nevetnek fel a tévénézők. Dehogy fedezzük fel önmagunkat a színpadon ügyetlenkedőkben! Épp ellenkezőleg: „Hiszen ennél én is jobban csinálnám, és még én sem jelentkeztem” — dőlünk hátra elégedetten. S ez az elégedettség sokat hoz a tévécsatorna konyhájára.
Akadnak persze igazi tehetségek is. Még a fellobbanó, majd kihunyó sztárléten innen — egy lépéssel közelebb az ártatlansághoz.