– Személyes tapasztalatainak is volt szerepe a kiadvány létrejöttében?
– Természetesen, hiszen nekem is van egy gyermekem. A füzet megírása – amire kívülről kaptuk a felkérést – éppen egybeesett a kislányom születésével. Feleségem a várandósság során végig igényelte a támogatásomat. Eközben szembesülnöm kellett azzal a jelenséggel is, hogy amikor például elkísértem őt egy vizsgálatra, én az ott lévők számára szinte láthatatlan voltam. A szakorvos velem egyáltalán nem kommunikált, nekem kellett jeleznem felé, hogy én is szeretném tudni, mi fog történni. Ezután persze már szívesen adott tájékoztatást, de elsőre nem törődött velem. Nekem az volt a természetes, hogy a szülésnél én is jelen legyek, ugyanakkor a szülészeten sok édesapa legszívesebben kint várakozott addig, míg a gyermeke meg nem születik.
– Nem azért van ez így, mert az apa a várandósságnak, a szülésnek passzív szereplője?
– Szerintem egyáltalán nem lehet passzivitásról beszélni. A lélektani támogatására, a jelenlétére nagy szükség van. Kutatások bizonyítják, hogy a méhen belül hallja a gyermek, amikor az apa beszél hozzá. A magzat megismeri az apa hangját, érzi a közelségét. Fizikai jelenléte a születés után meghatározza a gyermek stabilitását. A legizgalmasabb az – és ez személyes tapasztalatom is –, hogy az apának a gyermekvállalásban is meghatározó szerepe van. Nem felel meg a valóságnak az az általános kép, hogy akkor foganhat meg egy gyermek, amikor azt az anya szeretné. Nagyon sok családban az apa kezdeményezi, hogy megszülessen a gyermek, a sokadik gyerek esetében pedig ez a döntő szerep még hangsúlyosabb.
– Valóban lehet „várandós” egy apa is?
– Igen, ennek vannak pszicho szomatikus jelei. A várandósság alatt az apa is produkál tüneteket: alhasi fájdalom, hányinger és puffadás is megjelenhet. Ez is egyfajta ráhangolódást jelent.
– Említette az apás szülést, ami manapság nagyon népszerű. Ön szerint lélektanilag helyes ez?
– Teljes mértékben. Nagyon sok kultúrában jelen van az apa a szülésnél. Ez nem egy modern jelenség, ami azt az elidegenedést kompenzálná, hogy a magára maradt anya mellé kellene valaki támogatásnak. Én elmondtam annak idején a bábának, hogy apás szülést szeretnénk, de bennem is van félelem, vajon hogyan fogom viselni a feleségem fájdalmait. Talán azért is volt a vártnál könnyebb szembesülnöm ezzel, mert ez egy pozitív fájdalom, nem olyan, amit gyógyítani kell.
– A gyerek születése rendkívül sok változást hoz magával. Miként élik meg ezt az apák?
– Elöljáróban azt kell leszögezni, hogy a nagycsalád megszűnése a férfiakra is nagyobb terhet ró a gyerek megszületésekor. Ilyenkor megváltozik a bioritmus, átalakulnak a család szokásai – felborul az addig megszokott élet. Újra ki kell alakítani a családi élet rendjét. Éjszaka felsír a gyerek, fürdetni, pelenkázni kell, mindeközben be kell vásárolni, és dolgozni is el kell menni. Az nem megoldás a férfi részéről, hogy átköltözik a másik szobába, neki is részt kell vállalnia a feladatokban. Emellett az érzelmi oldal is nagyon fontos. A modern kutatások azt mutatják, hogy a gyermek nem egy üres lap, hanem egy intelligens és érzékeny, teljes jogú szereplő, akivel játszani, foglalkozni kell, ebben pedig az apának is nagy szerepe van. Az én feleségem operaénekes, így a kislányom megszületése után nem sokkal már dolgoznia kellett. Életem meghatározó élménye volt az az időszak, amikor a fellépések idején én etettem, én gondoztam a gyermekemet.
– Manapság azt gondoljuk, hogy régen az apák egyáltalán nem foglalkoztak a gyerekkel. Megvárták, míg nagyobb lesz, amikor már be lehet vonni a munkába, lehet vele komoly dolgokról beszélgetni…
– Szerintem ez nem egészen így volt. Legfeljebb a városban. Egy faluban a gyerek születése az apa számára is átütő élmény volt. Az első pillanattól kezdve odavolt érte, megsimogattatta vele az állatokat, körbevitte a faluban, és mindenkinek megmutatta. Vagyis az, hogy a gyerekkel az apa nem igazán tud mit kezdeni, csak egy átmeneti kulturális jelenség lehetett.
– Amikor az abortusz szóba kerül, szinte minden esetben csak az anyákról beszélünk. De miként élik meg ezt az apák?
– Nagyon fontos kérdés ez, mert ismét kitűnik, hogy az apákkal egyáltalán nem foglalkoznak. Tanácsadói munkám során – ahol elsősorban férfiakkal találkoztam – azt tapasztaltam, hogy súlyos traumaként élik meg az abortuszt. Az biztos, hogy kutatni kellene ezt a területet. A gyermek nem az anyáé. A gyermek egy élet, amely az apára is tartozik.
– Mennyire meghatározó a családi minta abban, hogy egy férfi mit gondol az apaságról és milyen apa lesz?
– Meghatározó, de nem feltétlenül determinál. Találkoztam olyan, józan életű, komoly önismerettel rendelkező fiatalemberrel, akinek mind a két szülője krónikus alkoholista volt. Vagyis az összes minta hiányzott az életéből. Talán éppen ezért élt másként. Persze nem ez a jellemző, hiszen a legtöbb esetben a családból hozott minták meghatározóak. A probléma abban rejlik, hogy általában nem tudatos, miként működnek bennünk a hozott minták. Ez ráirányítja a figyelmet az apaságra való felkészítés kérdésére is. Ha huszonéves férfiak találkozhatnának olyanokkal, akik már apák, és látnának jó példákat, az elindíthatna bennük valamit. Lenne idejük reagálni a bennük meglévő tudatos és nem tudatos mintákra. Ha egy férfi nem készült még fel az apaságra, az a nőt is elbizonytalanítja a gyermekvállalásban.
Az a tapasztalatom, hogy felnőtt férfiak is tájékozódási pontokat keresnek akkor, ha az apaság szóba kerül. Sokszor belőlük is hiányoznak a szükséges alapismeretek. Emellett nem nagyon tudják, hogy mik is a társadalom elvárásai az apasággal összefüggésben. Ezért is gondoltunk arra, hogy idén ősszel rendhagyó jelleggel apakonferenciát fog tartani az Országos Egészségfejlesztési Intézet és a Három Királyfi Három Királylány mozgalom. A tanácskozást a nők és a férfiak egészségével foglalkozó konferencia és eseménysorozat egészíti ki.
– Az apának értelemszerűen más a kapcsolata a fiával és a lányával…
– Az apának mély kapcsolatban kell lennie a gyermekével, bármilyen nemű is. Persze azt is tapasztalhatjuk, hogy sok apa kifejezetten lányos. Ugyanakkor a fiúgyerekkel fog elmenni focizni vagy horgászni. A kiegyensúlyozott viszony kialakítása a fontos. Ha ez sikerül, akkor az sem probléma, ha az apa másként foglalkozik a fiával, mint a lányával.
– Napjainkban komoly gondot jelent a családon belüli erőszak, amit a média legtöbbször úgy tálal, mintha ennek kizárólag a férfiak lennének az okai. Ezt alátámasztandó tudományos tényekre hivatkoznak…
– Statisztikai és kutatási adatok bizonyítják, hogy ennél sokkal árnyaltabb a kép. Az, hogy milyen kutatási adatokra hivatkozik valaki, sokszor attól függ, hogy éppen mi a saját koncepciója. Egy kutatónak nem lehetnek előítéletei. A tudományos vizsgálatok valójában azt bizonyítják, hogy a nemi különbségeknek nincs meghatározó szerepük ebben a kérdésben. Ez inkább egyfajta gender sztereotípia. A kriminálstatisztikák elsőre azt mutatják, hogy a férfiak követik el az erőszakos cselekedeteket, ám nagyon sok esetben a nő a felbujtó. Azért kell erre odafigyelni, mert a család belső egységét is megbontja az a felfogás, amely a férfit barbár és nehezen kontrollálható embertípusnak tartja. Az, hogy ki mennyire erőszakos, nem a nemétől, hanem a személyes habitusától függ. Magyarországon Ranschburg Jenő foglalkozott ezzel. A meghitt erőszak című könyvében tételesen cáfolja az egyoldalú megközelítést. Itthon kevésbé egyértelmű ez a kérdés, de nyugaton már a nyolcvanas években megjelent olyan tanulmány, amely leírta a bántalmazott férj szindrómát. Ha valaki megüt egy másik embert, az látványos tett. Ám ha valaki lelki értelemben folyamatos nyomás alatt tart valakit, azt nem vesszük észre, pedig az is súlyos következményekhez vezet. De a kutatások szerint még a fizikai erőszak esetében is kiegyenlített a kép. Éppen a család védelmében fontos, hogy helyesen lássunk ebben a kérdésben.
Fotó: Kissimon István
