A magyarázat egyszerű: ferencesek

Fotó: Bókay László

E sorok írójának ferences gimnazista korából származik a következő, talán kissé frivolnak számító, ám az iskola hangulatát, légkörét jól jellemző, humoros mondás (anélkül, hogy a ferences mellett akkoriban, a diktatúra idején engedélyezett bencés vagy piarista középiskolák érzékenységét bántani kívánnám, távol áll tőlem). Így hangzik: a piaristák megtanítják a tudományt, a bencések műveltséget nyújtanak, a ferenceseknél ráadásul még jól is érzik magukat a diákok.
Amikor – hosszú történet lenne, Trianon miként játszott közre ebben – a ferenceseknek a csonka országban kellett gondoskodniuk az elvesztett noviciátus, illetve kolostorok pótlásáról, Esztergomban gimnáziumot kívántak létrehozni 1926-ban. A városban működött a patinás bencés gimnázium. A rend – és Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek, maga is bencés jogtudós – tiltakozott a konkurencia ellen. Végül az a megállapodás született, hogy a Szent Antal nevét viselő ferences kollégium (diákjai a bencésekhez jártak), majd 1931-től az induló ferences gimnázium nem vesz föl növendékeket a városból és környékéről. Ez a gyakorlat 1948-ig érvényben is maradt. Akkor az iskolák államosításának áldozatául esett az esztergomi bencés és ferences gimnázium.
A mostani megemlékezés alkalmával helyezték el a Temesvári Pelbárt Gimnázium korábbi kiemelkedő igazgatóegyénisége, Huszár Jeromos atya domborművét századik születésnapja alkalmából. Szabó Géza öregdiák kezdeményezésére fia, a Képzőművészeti Egyetem tanára, Szabó Tamás tehetséges növendékét, Kovács Zoltánt bízta meg a mű elkészítésével.
Jeromos atya hosszú élete vége felé így emlékezett az iskola második világháború utáni történetére: „1946–47-ben egyre inkább éreztük a növekvő kommunista nyomást. Az iskolák államosításának előkészítéseként uszító cikkek jelentek meg az esztergomi Szent Antal Kollégiumról, melyek szerint fegyvereket rejtegetünk. Az 1948-as tanév végén, ekkor már bejelentették a közeli államosítást, a Prímás-szigeti sporttelepen a város valamennyi katolikus iskolájának részvételével – utolsó megmozdulásként – nagy ünnepséget rendeztünk. A diákok még ott tartózkodtak, amikor megjelentek az állami hatóságok, s átvették – elkobozták – az iskolát, pedig a ferencesek igen nagy anyagi áldozatot hoztak fölépítése érdekében. A kommunisták azonban úgy viselkedtek, mintha ők építették volna, egyszerűen a sajátjuknak tekintették.”
A szerzetesek egy része a rendház elzárt szárnyában maradhatott, az atyák a továbbiakban lelkipásztori munkát végeztek. 1948 szeptemberében, immár állami kézben, sport­iskolaként indult az oktatás a korábbi ferences intézetben. A sportiskola elnevezést azért kapta, mert a ferencesek idején számos jó sportolójuk volt, az atyák ugyanis tudatosan törekedtek – a ferences lelkületnek megfelelően – a szellemi-lelki mellett a testi nevelésre is. A kommunista nevelés jegyében még a harangozást is betiltották! „Állami tanárokat költöztettek az épületegyüttesbe, miközben ugyanazok a diákok jártak az iskolába és laktak a kollégiumban, akiket mi vettünk föl. Megtiltottak velük minden kapcsolatot. A szerzeteseket szigorú felügyelet alatt tartották, a diákok – hiába szerették volna – nem találkozhattak velünk.”
Jeromos atya közben a ferencesek segesdi házába került. Innen hurcolták el 1950. június 10-én, a társaival együtt. Majd amikor nyár végén a kommunista hatalom rákényszerítette „megállapodását” a katolikus egyházra, s nyolc szerzetesi gimnázium működését engedélyezte – köztük két ferencest, Esztergomban és Szentendrén –, a történelem–földrajz szakos szerzetes tanár visszakerülhetett az iskolába. „A növendékek ragaszkodtak hozzánk – emlékezett igazgató atya –, s 1950 szeptemberében ismét a mi irányításunkkal folytatták tanulmányaikat. Visszatérésünkkor töretlen közvetlenséget és ragaszkodást éreztünk részükről. A megpróbáltatások még szorosabbá tették a nevelők és diákok kapcsolatát.”
Hogy mennyire igaz ez utóbbi megállapítás, azt osztálytársaim és a magam nevében az átélők jogán hitelesíthetjük – de gondolom, számos frankás diák így van ezzel. Más iskolák volt tanulói csodálkoznak, amikor megtudják, hogy osztályunk – a ferences rend jóvoltából, amelyért ez­úton is köszönet – minden évben együtt tölthet három-négy napot abban a nyaralóban, amelynek építésében annak idején diákként részt vettünk. Pedig az érettségi óta negyvenhat esztendő ballagott el fölöttünk. Ám mégis! Mi mást jelentene ez, mint a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium – büszkén írom le ezt a nevet – szellemének, annak a lelkületnek a megnyilvánulását, amelyet az elején úgy idéztem: a ferenceseknél ráadásul még jól is érzik magukat a diákok.
A jóságos Jeromos atya – állandó jelzőként kötődik hozzá a „jóságos” – a ballagókat gyöngyvirágos fiaimnak szólította. Az ilyen jelző nem születik véletlenül. S az atyák szép jelzős névsorát hosszan említhetik az egyes nemzedékek. De így vannak ezzel a mai diákok is! Más társadalmi körülmények között, részben más pedagógiai törekvések mentén (a ferences szellem és lelkület állandósága mellett) ott vannak a testvérek (a mi időnk „atya” megszólítását mára felváltotta a „testvér” – egyként szép mindkettő) és azok a világi tanárok, akik továbbviszik az iskola nemes emberhalász és ember­faragó művét.
Az iskola mindig ismert volt szociális érzékenységéről. Így mondják, ami azt jelenti: úgy kívánt – és kíván ma is – ember-elitet nevelni-oktatni, hogy figyelme kiterjed a nehezebb szociális körülmények között, hátrányos helyzetben élő családokra és fiatalokra is. Ennek magyarázata egyszerű: ferencesek. S arról se feledkezzünk meg (nem a más egyházi iskolákkal folytatott rivalizálás hangja ez), hogy hosszú évtizedek óta a gimnázium adja a magyar papság meghatározó részét, közel ötszáz lelkipásztort.
Az 1931-es kollégiumalapítás után, később gimnáziumként 1948-ig, majd 1950-től újra megnyitva kapuit, az idei esztendőig 6135 diák érettségizett az intézményben. Mint Damján testvér beszédében mondotta: a „mai és az öreg csibész, gézengúz frankások” – utalva a napi evangélium tékozló fiú történetére – „eljöttek, hogy hálát adjanak a nyolcvanöt évért”. Hegyi László helyettes államtitkár, a gimnázium egykori növendéke az iskola erényeként említette a férfias nevelést (mindmáig fiúiskola lévén), a kollégiumi élet kovácsolta közösségi szellemet, és ami ma már kevésbé természetes az egyházi iskolákban, a szerzetes nevelők és tanárok jelenlétét. A megemlékezés a gimnázium sporttelepén közös ebéddel és játékos rendezvényekkel folytatódott.