Az utolsó Chiggi gróf világhírű felfedezettjéhez, Ettore Bastianinihez szerette hasonlítgatni. Hatvannál több főszerep fél évszázad alatt – a népszerű baritonista ez év májusától Szeged díszpolgára. „Aranypolgár” csak jövőre lehetne: negyvenkilenc esztendeje, 1962-ben szerződött Szegedre.
– Amikor megérkeztem Sienába, és Gina Cigna megtudta, hogy a kurzus után Szegeden kezdem a pályám, vizsgáztatni kezdett: megvan-e még a Kass Szálló, és hol főzik most a legjobb gulascht? Mindenre pontosan emlékezett – 1939-ben Turandotot énekelt a Szabadtérin. Szabódva be kellett vallanom, hogy ha Kisvárdáról faggatna, nem okoznék csalódást, de a Kass Szállóról sejtelmem sincs. Még sohasem jártam Szegeden.
Szeged egyik legjobb viccmesélője stílusosan, anekdotázva fogad.
– Ez a város szerette az operát, szerette a művészeit. Azt mondja nekem a piacon egy asszonyság a múltkor: „Művész úr, láttam egyszer a Toscában. Azért maga nagyon gonosz volt ám!” – Na, akkor nem sikerült rosszul a Scarpiám, ha még ma is emlékszik rá – gondoltam.
„A Scarpiám”, „a Zsupánom”, „a Tiborcom”, „a Papagenóm” és „a Germont papám” – ahogy Gyimesi Kálmán a szerepeiről mesél, a hallgató úgy érzi, mintha egy készítményeire büszke nagydíjas cukrászmesterrel ülne szemközt, aki, ha kell, sebtében ki is kavarja akármelyik szerepét ízelítő gyanánt: gesztusok, intonációk, mimika és szemvillanások röpdösnek, színpaddá varázsolva a szobát.
– Erre a pályára nem a fizetésért lép az ember. De ha arra gondolok, hogy Verdi huszonhat operájából tizenhat szerepet elénekelhettem, mellé az összes Puccinit és Mozartot, akkor milliárdos vagyok, és talán nem hiába rontom ötvenedik éve a városképet. Tizenhat modern operában énekeltem. Akad köztük, amelyet Magyarországon egyedül én mutattam be – például a Mathis, a festőt, a Peer Gyntöt, Az öreg hölgy látogatását vagy a Danton halálát. Mindezt Vaszy igazgató úrnak köszönhetem. Az ő korszaka valódi operaházzá alakította a szegedi társulatot, és ma is azt vallom, ennek a színháznak ezt a fajta ensemble-felfogást kellene életben tartania. Mi értelme annak, ha ötévente meghívják két estére José Curát? Abból a pénzből majdnem kijönne a Vaszy-féle tizenöt-tizenhat operabemutató évadonként! Igaz, ma a társulatok élén sehol a Vaszyhoz fogható tudású emberek. Orra volt hozzá, hogy kikkel lehet színházat csinálni. Amellett pedig hihetetlen munkabírást követelt. Első szerepem Papageno volt a keze alatt. Legalább hetven zenei próbát csinált végig, mire a színpadon dolgozni kezdtünk. Ez ma elképzelhetetlen. Mindenki rohan a pénztárhoz, aztán meg a következő munkájához egy másik színházban. A magukat zseniálisnak kikiáltó rendezők diktatúrájáról pedig végképp hallani sem lehetett volna egy Vaszy vezetése alatt. A nagy rendező stigmája, hogy mindig arra a színészre rendez, akire kiosztotta a szerepet. De hol vannak ma a Bessenyei-, Sinkovits-féle óriások? Udvariasságból említettem prózistákat.
Gyimesi Kálmán a zongorához telepszik, és belekezd a Színházi macska dalába a Webber-musicalből: „Persze, más ma a színház és modernebb mind / ez rendben is lenne, csak az itt a vész, / ehhez nem kell a legendás régi színész…”
– Növendékeimet arra tanítom, hogy nem elég az éneklés. Az opera, a színház zene, éneklés, de etika, etikett, illem, viselkedés és tudás is egyben. Kifejezés, szöveg nélkül nincs opera! Akkor játszhatná a Pablo Casals is! Az operaéneklés a legösszetettebb színházi attitűd, sokféle felkészültséget követel meg. Tudást és szorgalmat. És azt a fajta tiszteletet, ami minden énekesnek kijár, hogy legyen ideje fölkészülni, megérni egy szerepre. Amikor leszerződtetett, Vaszy kiadta nekem házi feladatba, hogy tanuljam meg az öreg Germont szerepét és Ramirót, az öszvérhajcsárt a Toledói pásztoróra című, rettentő nehéz Ravel-operából. Egész nyáron tanultam. Mondanom sem kell, abban az évben a Traviata nem ment, a Toledói pásztoróra meg soha többé nem került elő. De Vaszy egy életre hozzászoktatott a precíz szereptanuláshoz. Ahogyan az olaszok égni tudnak, az páratlan. De sohasem feledkeznek meg a pontosságról, a precizitásról, a kottáról! A Violetta–Germont kettősben szokás egy magas geszt énekelni. Gina Cigna ezt például kategorikusan megtiltotta nekem. Verdi klasszikus – mondta –, ezt nem szabad elfelejteni. Azt csak a mai rendezők teszik. Sutba vágják Verdit, Mozartot, Puccinit.
Idestova ötven év, közel hatvan szerep – legnagyobbrészt a múló emlékezetbe vetve. Hanglemezgyári felkérés vidéki énekest alig ért, a rádióközvetítések javarésze elkallódott. A Mathis, a festő is, pedig máig sem énekelte senki Magyarországon. Az emberben óhatatlanul felötlik: megérte-e Szegedet választani a német szerződésajánlat helyett? Egyértelmű-e a díszpolgári leltár?
– A Falstaffban hangzik el: „Minden hanyatlik. Rút világ, korcs világ.” Olyan énekesek lépnek színpadra, akik nem rendelkeznek a szerep megkívánta hanggal. Erre jön a rendezőtitán, és azt mondja, van helyette aurája. Guruknak és zseniknek senki sem mer ellentmondani. Aki nem sorol be, nem kap szerepet. Utcára kerül. Nekem nincs okom panaszra, de engem sem használtak tíz éve semmire sem. Legnagyobb fájdalmam, hogy Falstaff csak Debrecenben lehettem. Nem tagadom, motoszkál bennem, hogy ha valaki szólna: kapok rá egy évet, nekigyürkőznék még egyszer.
