Az 1948-ban politikai nyomásra püspöki tisztségéről lemondott, majd 1953-ban a Kálvin téri lelkészi szolgálatból is visszavonult Ravasz László 1956. november 4-én prédikált volna újra a budapesti Kálvin téri református templomban. Az utcai harcok és az átmenetileg megszűnt közlekedés miatt az igehirdetés azonban nem hangozhatott el.
Néhány nappal korábban, november 1-jén Ravasz leányfalui otthonából Budapestre utazott, a református egyházban létrejött országos intézőbizottság vezetője lett, és egyben őt tekintették legitim püspöknek. November elején tehát a Magyarországi Református Egyházban is olyan változások mentek végbe, amelyek a megújulást szolgálták: személyi és szervezeti döntések mellett az átalakult egyházi vezetés új sajtóorgánum indításáról is döntött. Bár a Reformáció című lap csupán egyetlen alkalommal, mindössze két oldal terjedelemben jelenhetett meg, kordokumentumként tanúskodik az 1956. októberi forradalom és szabadságharc református vonatkozásairól, valamint az egyházi megújulásról.
Ravasz László, aki hitt „a demokráciában és a népek testvéri együttélésében”, a forradalmat, ahogyan évekkel később memoárjában fogalmazott, a „magyar nemzet legszentebb szabadságharcának” tartotta. A megújulási mozgalomban betöltött szerepéről pedig így vélekedett: „Az egyházi mozgalomban részt vettem, mert segíteni kellett. Égett a ház. Nem törődtem azzal, hogy a tűzoltókat néha gyújtogatás vádja alatt becsukják.”
Visszaemlékezésében „drága ajándéknak” tartotta, hogy 1956. november 4. és 1957. április 14. között minden vasárnap újra hirdethette az igét a Kálvin téri templomban. Az első alkalomra írt prédikációja a harcok miatt nem hangozhatott el, az utolsóra írt beszédét pedig nem engedték neki elmondani. A dunamelléki püspök 1956–57-es budapesti igehirdetéseinek egy része 1988-ban, Bernben jelent meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában, a Ravasz László – Válogatott írások 1945–1968 című kötetben.
Részlet az 1956. november 4-re, a 126. zsoltár alapján írt, de el nem hangzott prédikációból:
„Az elmúlt hét eseményeiről a világsajtó egészen szokatlan elragadtatással számolt be. Káprázatos gazdagságban ragyogtak a magasztaló jelzők, amellyel hőseinket elhalmozták. Ezek között az tetszett nekem legjobban, amely a magyar szociális forradalom dicsőséges csúcspontját a magyar csodának nevezte.
A csoda mindig váratlan, meglepő. Senki sincs elkészülve reá. Igen, mert olyan erők jelennek meg benne, amelyek tökéletesen eltérnek a dolgok megszokott rendjétől, s csak ismeretlen felsőbb hatások teremtő ihletése megjelenésével magyarázhatók. Ki gondolta, hogy az az ifjúság, amelyet tíz év óta a maga képére nevelt a hatalmi rendszer, ellenük fordul. A magyar munkásság példaadó engedelmessége vulkánikus lázadásban tört ki. Egy politika, amely minden eszközt és alkalmat felhasznált, hogy biztosítsa a hatalmát, elveszíti a magyar nép lelkét.
De a csoda magán túlra utal. Az utóbbi napoknak világtörténeti és emberi jelentőségén túl van még egy másik, észfeletti, lelki, hitbeli jelentősége is, mert kijelentés van benne, amelyet Isten a maga gondolatairól tesz. Egy olyan üzenet, amely minden embernek, az örök embernek szól, ami a világtörténelem tanúsága azon kívül, hogy az Igének együgyű, sokszor elismételt kijelentése. Ez pedig szól az emberi erő hiábavalóságáról és az isteni erő, a kegyelem mindenhatóságáról.
Bábelnek jó mérnökei és kitűnő munkásai voltak, mégis semmivé lett. Annak a hatalmi csoportnak is megvoltak a maga nagy tervei, azonkívül a korlátlan lehetőségei arra, hogy átalakítsa a világot. Emberi észben annyi erő nem halmozódott fel, mint az övékben. Egy, vagy pedig néhány emberé volt a föld, a gép, az ember testi és lelki ereje. Övék tíz hosszú esztendő millió alkalma. Senki sem szólhatott, senki sem kritizálhatott. Övék volt az ifjúság, mert ők taníthatták. És egyszer ellenük fordult a nép, a munkásság, a gép, a gyár, a föld, az ifjúság, a nemzet lelke, mikor azt hitték, mindent megnyertek. Íme, mindent elveszítettek. »Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon az építők«, ha az Úr nem őrzi a várost, hiába őrzik azt az őrizők. Istenre építsd, Krisztusra fundáld a magad, nemzeted életét. Egyébként hiába építesz!”
