Hatásuk alól nem vonhatja ki magát az sem, aki a szent királyról szóló poézisnek szerelmese, mint például ezeknek a soroknak, a latinitásból (egyenesen a magyar Compostelába, Nagyváradra vezetnek): „Olaj származik szent koporsódból, / Tetemed foglalták szép sár aranyból.” Vagyis a csontodat, amint ősi nyelvünk értelmezi-használja. A Képes Krónika elmondja, hogy a Salamonnal vívott küzdelem után „világos nappal mennyei látomása” volt Lászlónak, aki szólt Géza bátyjának: látott-e valamit? A nemleges válaszra László arról kezdett beszélni, hogy látomásában angyal helyezte testvére fejére a koronát. Mindketten diadalra gondoltak, s a lándzsán fölfutó menyét megerősítette ebben őket. Akkor hangzott el a fogadalom: Salamon veresége esetén Géza és László templomot építtet, egyházat a Boldogságos Szűznek. Legenda, hogy egy szarvas – agancsai között misegyertyák – mutatta meg a helyet, hol kell a szentélyt fölépíteni. (Vélik, Vác-Hétkápolna lett volna ez a hely, ahol a királyfiak szeme láttára a Duna habjaiban eltűnt az ősi totemállat.) A Szent Szűz alakja más vonatkozásban, a szentkúti árnyas völgyben különösen „hatásosan” lép elő a régi korok írott forrásai nyomán. A már említett Képes Krónika és a Vatikáni Legendárium párhuzamait összevetve a múlt olvasatában az a „parázs jelenet” elevenedik meg, amelyen László a kunnal verekedik. Az iménti legendárium hat képben örökíti meg a birkózást, és azzal zárja, hogy a sebesült Lászlót Szűz Mária gyógyítja meg. A messzi Szentpétervár múzeuma, az Ermitage híres szibériai aranylemezén látható, lováról leszálló két vitéz közül az egyik a földön fekszik, egy fa alatt, fejét lány simogatja ölében. A lemez még a Krisztus előtti időkből való, archaikus eleme: a gyógyítás, immár keresztény tartalommal, amely a leányt Máriává változtatja, s ki tudja, milyen ének társítható e különös „bűvölethez”, mert bizonyára a vizuális megjelenítést dal is kísérhette. Erdélyi Szent László-freskókon a király és a kun lovai is összecsapnak. Kozmikus párbaj ez: fekete és fehér lovak harca, a sötétségé meg a fényé, mint Mitrás kultuszában, s a többi, a kereszténységet „előlegező” vallási jeladásban. Ebben a mitikus ködtávolban tűnik fel az ágasvári jelenet is, táltosok képsorában László lova, hogy gazdáját átröpítse a Zagyva völgyén, a Cserhát erdeibe. Az európai lovageszmény Lászlóban volt a legerősebb. A bölcsességgel párosuló bátorság és jámborság, a karakter összetéveszthetetlen „összetétele” méltán ébreszthette a legendákat, s miként Jakab zarándokhistóriája Galícia titokzatos földjén, nálunk, az északi hegyek közt a lovagkirály ihlette sokáig a néplelket, és ki tudná a számát azoknak a pogány és keresztény ötvözetekből összeállt „történeteknek”, amelyek az Árpádok nyomán éppen Lászlóval erősítik a későbbi századokat, és Károly Róbert vagy Nagy Lajos szent esküvést tesznek, hogy méltó folytatói lesznek ennek a szellemi-lelki iskolázottságnak. Az elemek (kő, víz, fa) s a szakrális rend törvénye szerint a világ úgy őrzi a teremtett lényeket, hogy átlényegülésükben is követi őket. Nem a rideg anyag, hanem az életet kihordó hatalmas kozmosz és a fenti valóság játékos összecsendülése ez, hogy könnyen váltsa egymást „csillag és a kő”. Ez a teremtett világ képlékenysége, s fölötte csak akkor jár el az idő, ha hideg mechanizmusként fogjuk fel, s eszünkbe sem jut fény és sötétség ellentétes természete. Korunk érzéketlenné vált erre az ellentétre. Mintha a sötétség venné át birodalmát eddig nem tapasztalt sebességgel. Éveinket azonban az igazgatja, aki Szent László alakjával is akaratot, erőt, összefogást és áldozatot kér időn túlról, mégis az időben a nemzettől a viszály, a megosztottság barlangmélyi sötétsége ellen.
