„A liturgia rendet tesz az emberben”



Az életem Albertfalvához kötődik; ehhez a házhoz, amelyben most beszélgetünk. Hetven évvel ezelőtt költöztünk ide. Akkor a templom még nem készült el, az utolsó simításokat végezték rajta. 1941. október 5-én szentelte föl Shvoy Lajos székesfehérvári püspök. Ebben a templomban és a vele szemközti iskolában nevelkedtem. Az ifjúságomat is itt töltöttem. Itt ministráltam, énekeltem, harmóniumoztam először, és itt kaptam kézzelfogható jelét annak, hogy az Úr meghív a szolgálatára. 1961-ben ebben a templomban mondtam az első szentmisémet. Aztán a Jóisten úgy rendezte el az egész életemet, hogy huszonöt év elteltével, akkor már mint Albertfalva plébánosa ugyanebben a templomban mondhattam el az ezüstmisémet. 2001-ben megbetegedtem, ezért nem maradhattam plébános. Természetes volt, hogy nyugdíjasként abba a családi házba költözzem vissza, ahol felnőttem.

– Úgy látom, erősen kötődik ehhez a helyhez.  
   
– Albertfalva a hazám. Máshol nem is tudnám elképzelni az életemet. Ez a valamikori falu a bajor-szász telepeseknek köszönheti a létét , akiket Georch Illés császári és királyi uradalmi prefektus 1819-ben idehívott, és ötven házhelyet adott nekik. A település Albert Kázmér hercegről kapta a nevét, aki a XVIII. század végén királyi helytartó volt. A betelepítés után a legkülönbözőbb asztalosmunkákkal foglalkozó iparosok éltek itt. Ha az 1950 előtti Albertfalván az ember végigment az utcán, mindenütt az volt kiírva, hogy bútor- vagy épületasztalos. Albertfalva büszkesége, Mahunka Imre is ehhez a körhöz tartozott. Neves bútorgyáros volt a XX. század első felében. Albertfalva nagyon sokat köszönhet neki. Nem volt gyermeke, ezért öröksége legnagyobb részét a templomépítés céljára hagyta. Amikor nemrégiben a Mahunka házaspár szobrát a talapzatára állították, megszólalt a templom harangja. Ez nem lehetett véletlen.

– Miként fogalmazná meg a hit lényegét?
   
– A hit az ember válasza Isten üzenetére. Nekem egész életemben, mint mindenkinek, válaszolnom kellett az üzenetekre, mert az emberből az Úristen valamilyen úton-módon mindig kikényszeríti a válaszát. Olyan körülményeket teremt, hogy ne tudjon kitérni. Megteheti azt is, de az Úristen utána tud járni, és nem hagyja békén addig, amíg nem válaszol neki. Én így voltam a papsággal. Ministránskoromban, úgy tizenhárom-tizennégy éves koromig az élt bennem, hogy pap leszek, aztán amikor gimnáziumba kerültem, a természettudományok felé fordultam: a biológia, a növénytan volt a mindenem. Sokat kirándultam később nagynevű tudóssá vált emberekkel, akik megismertették velem a természet csodálatosságát. Az Úristen pedig felhasználta ezeket az ismereteimet, hogy rádöbbenjek, mennyire gyönyörű a világ, amit nekünk adott.

– Mi indította a papi hivatásra?
  
– Az Isten hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül váratlan helyzetet teremtett, és nem tudtam kitérni a válasz elől. Egy hajnali misén megálltam a kórus feljáratánál, és láttam, ahogy a plébános úr ministráns nélkül jött ki a sekrestyéből. Hosszú percekig tipródtam, hogy menjek vagy ne menjek ministrálni? És elszégyelltem magam. „Ennyire gyáva vagy, hogy nem mersz odaállni?” – kérdeztem magamtól. Az út, amit a kórusfeljárattól az oltárig megtettem, az az út volt, amely a hivatásomhoz vezetett. Ekkor kaptam meg az Úrtól a hívást, hogy az oltárnál van a helyem. Aztán már gyorsan pergett az életem: piarista gimnázium, kispapság, tanulmányok Szegeden, pappá szentelésem. Addig is, de azután is: amit az Úristen nekem rendelt az elöljárókon keresztül, mindig elfogadtam, és hittel válaszoltam neki. A kommunizmus nehéz évei alatt néhányan összefogtunk, és kiharcoltuk a magasabb szintű kántorképzést. 1974-től meghívtak az esztergomi szemináriumba énektanárnak, majd prefektusnak. Két évig Rómában tanulhattam, ahol a zenében is elmélyedhettem, és kiteljesíthettem a gyermekkorom óta bennem élő szeretetet a liturgia iránt. Tudományos fokozatot is szereztem belőle.

– Miben segíti a hívőt a liturgia?
   
– Rendet tesz az emberben. Megvannak a maga törvényei, előírásai. Ez a rend az ember belsejéből fakad. Hátterében a hit húzódik meg, hiszen az oltár körüli szolgálatommal az Úristent dicsőítem és magasztalom. Ahhoz, hogy ez szép és bensőséges, az Isten dicséretére méltó legyen, és a hívő közösségnek is meglegyen a lelki öröme, nagyon fegyelmezett és rendezett szertartásra van szükség, ezért a liturgia törvényeit komolyan kell venni. Amit manapság néha megtapasztal az ember, hogy akár papok, akár világiak rögtönözgetnek az oltárnál, az nagyon szomorú, mert az Úristenhez méltatlan, hogy rendezetlen dolgokkal álljunk oda elé. Elsősorban belső rendre van szükségünk, de kell a külső fegyelem is. Amikor Esztergomban énektanár voltam, a kispapoknak kezdetben szokatlan volt, hogy mise előtt tíz perccel már a helyünkön kellett lennünk fent a kóruson, mert a liturgiában való részvételhez belső elcsendesülés, megpihenés és tudatosság szükséges. Annak tudatosítása, hogy most az Istent fogom dicsérni és magasztalni.

– Hogyan teremt rendet hitünk szabadsága a gondolatainkban?
    
– A hitünk szabadsága azt jelenti, hogy választ adunk Isten üzenetére. És ha egyszer kimondtam a válaszomat, akkor ahhoz következetesen ragaszkodni kell. A hit teljes elkötelezettséget jelent. Csak ilyen elkötelezettséggel lehet az Isten hívására válaszolni, legyen az a papi hivatás vagy a házasság szentsége. Ha döntöttünk, később nem lehet helyesbíteni, igazítani, módosítani így vagy úgy vagy amúgy. Ahogy az Úr mondja: aki az eke szarvára tette a kezét, ne nézzen hátra. Ez mindenféle hivatás lényege.