A leírt törvények ezt a többletet soha nem tudják teljesen szavaik hálójába fogni. Olyan ez, mint a szerelem: a törvény leírja, hogy „ne törj házasságot”, ám e parancs megtartásától még nem vagyok jó házasember. Hogy mi a „több”, miként kell a „meg nem csaláson” túl igazán szeretnem a másikat – jól tudja azt a szerelemes szív. A jó élet, a kedvesség, a megbocsátás az elbűvöltség, szerelem függvénye. Így van ez az etikában is: mindenki olyan mértékben erkölcsös, amilyen mértékben megérinti Isten szerelme. Az igényesebb morál nem racionalitás, nem kötelesség dolga, hanem az Istentől való megérintettség, meghatottság, elbűvöltség kérdése. Akit a lelkiismeret szentélyében megérint Isten szerelme, az megigézett lesz; az magától jó, mégpedig oly mértékben, ahogyan törvény soha nem tudja előírni. Milyen messze vagyunk már ilyenkor a kötelességetikától, a pokoltól való félelmünktől, az érdemek számolgatásától… Az újszövetségi etika ezen a síkon mozog, s ide bizony nem könnyű eljutni. Egyszerűbb elővenni az ószövetségi tízparancsot, s megfelelni annak, mint megvizsgálni a szívünkben Krisztus iránti szerelmünket, elbűvöltségünket. Ezen a ponton ugyanis már nem a bűn ellen küzdünk, hanem Krisztus szerelméért, s akkor magától oszlik bennünk a rossz. Nem pusztán megtartunk egy törvényt, hanem arra törekszünk, hogy szerelmes-baráti egységben éljünk Krisztussal. Ezért az erkölcsi nevelésnek, a hitoktatásnak is elsősorban erre a barátságra, szerelemre kell irányulnia, s csak azután a törvények feltárására.
Legszemélyesebb utunkat a lelkiismeretben találjuk meg, Krisztussal együtt. Ezt nevezzük „egzisztenciális etikának”: nem az általános emberlétet kell megvalósítanunk, hanem legsajátabb, egzisztenciális létünket. Ebben sok mindenki a segítségünkre lehet, ám a szentélyben jelen van egy végső magány, ahová más már nem léphet be. Önmagáért végső soron mindenkinek magának kell vállalnia a felelősséget. Ez a lelkiismeretesség kitüntetettsége és terhe.
