A lelkiismeret az Ószövetségben

Az Ószövetség persze nem véletlenül fordít kevés figyelmet a lelkiismeretre: az ószövetségi ember meggyőződése, hogy Isten és ember közvetlen kapcsolatban, szövetségben, dialógusban áll. Maga Isten szól és tanít, közli, mit kell tenni, és mit nem szabad. Őrá kell tehát figyelni, s nem annyira a lelkiismeret belső hangjaira. Az Ószövetségtől szinte idegen az a gondolat, hogy az emberben ott volna a tökéletes tudás; azt inkább mindig Isten ajándékának tekinti, s úgy véli, ami igazán lényeges, az az éber odafigyelés Isten szavára. Az ószövetségi ember alázatos és bizalmas viszonyban van Istennel. Nem keresi a tőle való függetlenséget, az „autonómiáját”. Teljesen idegen tőle az az elképzelés, amely szerint a lelkiismeret elvezethet Istentől, s fel sem merül benne, hogy lehetne Istennel szemben a lelkiismeretre hivatkozni.


 Persze a szív-lelkiismeret el tud homályosodni a bűn miatt. Ilyenkor azonban Isten igaz megtapasztalásához hozzátartozik az irgalom megélése is: a lelkiismeret-szív sem irgalmat nem ismerő fórum, amely előtt állva az ember reménytelenül ki lenne szolgáltatva a belső bűnvádnak – mint a görög tragédiákban –, vagy a pszichológiai önmarcangolásnak. A vétek mindig vétek Isten ellen is (nem csupán a belső hang vagy törvény ellen), ám a megbocsátás is nála van. Az ember bevallhatja előtte bűnét, kimondhatja fájdalmát, nyerhet megbocsátást, lehetőséget az újrakezdésre. Az utolsó szó nem a vádoló lelkiismereté, hanem az újjáteremtő Istené. Ezért kéri a bűnös: „Tiszta szívet teremts bennem, óh, Isten” (Zsolt 50). Ezért fogadja reménnyel a Jeremiás próféta által megígért „új szívet”.

 Az Ószövetség mindent a teremtés és a szövetség teológiájában értelmez, a lelkiismeret-szív teológiáját is. A teremtésben az ember megérti: Istentől van, ő tartja fenn és őhozzá tart. A szív nem egyszerűen egy önmagára reflektáló legfelsőbb fórum, nem egy mindenkitől független önmegvalósításra hívó belső hang, hanem élő vonatkozás Istenhez. Az Istenhez fűződő kapcsolat hozza létre az ember önmagával való kapcsolatát: Istenben ismeri meg igazi önmagát, történelmét, jövőjét, üdvösségét, bűnét. A szövetség teológiájában pedig elmélyült kapcsolatba kerül Istennel, hogy ne csupán megértse a kozmikus összefüggéseket, hanem tudjon helyesen cselekedni is.

 A teremtés és a szövetség teológiája a végső értelmezési horizont: felszabadítanak egy perspektívát, ahol az ember értelmezi önmagát és cselekvését. A teremtés és a szövetség teológiája alapozza meg azt a nagyszerű hitet is, hogy a megélt istenkapcsolatot le lehet fordítani a mindennapi életvezetésre. A megélt istenkapcsolat nem marad kiismerhetetlen, irracionális, történelemfeletti, absztrakt, hanem átültethető a teremtett világ, a történelem, az egzisztencia szintjére is. Az élet mindenfajta vezetésének és uralásának gyökereinél ott van ez a hívő belátás. Ez az ószövetségi etika születésének pillanata.