Fotó: Merényi Zita
Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. De mit is jelent számunkra a Lélek, a harmadik isteni személy, aki ma éppúgy éltet és jelen van, mint az apostoli időkben? Dobszay Benedek ferences tartományfőnökkel, a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának idén megválasztott elnökével többek között a Szentlélek vezetéséről és a vezetői szerepről beszélgettünk.
Tartományfőnökként, a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának elnökeként melyek a legfontosabb teendői?
– A rendtartományban jelenleg a személyi áthelyezésekkel (dispositio) kapcsolatos kérdésekkel foglalkozunk. Számomra ez az elöljárói szolgálat legnehezebb része. Sok elfoglaltság adódik az intézményekkel, a közösségekkel, gazdasági és pasztorális ügyekkel kapcsolatban, de a személyi kérdések esetében életekről kell dönteni, s ez nem mindig megy feszültségmentesen. Ezekhez kérem leginkább a Szentlélek segítségét, hogy igazságosan, előremutatóan, irgalommal tudjak dönteni. Mivel szerzetesközösségben élünk, hála Istennek nagy gyakorlata van annak, hogy egy szűkebb körű tanács komolyan átbeszéli a fontos kérdéseket – és ez nem csak a személyi áthelyezések esetében történik így.
A Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciáján belül is ez a modell érvényesül?
– Vezetői szempontból ez sokkal könnyebb terep, a feladatom ott inkább a koordináció. Szuverén szerzetesközösségek összefogásáról van szó. Nem a vezető ötleteit kell végigvinni, hanem az együttműködés útjait keressük. Az elnökség rendszeresen ülésezik, s a női szerzetes-elöljárók konferenciájával is egyeztetünk: időt szánunk a stratégiai tervezésre.
Az elmúlt évtizedekben, különösen az elmúlt hat évben nagyon jó irányt vett az együttműködés: közös irodánk van, rendezvényeket szervezünk (ilyen volt például a Szerzetesek tere), véleményünket, egyes ügyeinket közösen tudjuk képviselni az állam vagy a püspöki konferencia felé, együttműködünk a hivatásgondozásban.
Melyek a stratégiai tervek?
– Jelenleg kilencvenkilenc szerzetesrend működik Magyarországon: hatvanhat női és harminchárom férfiközösség, adatbázisunk szerint összesen 1439 szerzetessel. Össze kell fognunk, és ennek érdekében hat olyan területet határoztunk meg, ahol érdemes volna egyre szorosabban együttműködnünk: a közoktatásban, a szociális, illetve a vallási turisztikai ügyekben, a hivatásgondozásban, a szerzeteseknek nyújtandó képzések terén, hatodikként pedig a közös lelkiségi irány kialakításában. Ez utóbbit a mi víziónknak neveztük el.
A múlt félévben hét közös képzést szerveztünk, egyebek mellett a közösségvezetésről és az életközépi válság leküzdéséről. Rendi nevelőknek, tartományfőnököknek tartottunk szupervíziót.
Az egyes közösségek közötti együttműködés további konkrét formája, hogy van közös főiskolánk (Sapientia), gazdasági vállalkozásunk, együtt működtetünk egyes intézményeket.
A jó gyakorlatainkat bedobjuk a közösbe, és azt tapasztalom, hogy ami az együttműködés során születik, az több, mint az egyes tagok összeadott értéke. Gazdagodunk azáltal, ha megismerjük egymás lelkiségi hagyományát.
A magyar Egyházban sajnos szegényes az együttműködésnek az egymást tisztelő, mély kultúrája, én azonban hiszek abban, hogy férfiak és nők képesek lehetünk a másikat egyenrangú félként kezelve közösen gondolkodni, dönteni. Ezt az együttműködést ajánljuk fel a rendek, a közösségek számára, segítő szándékkal.
Konkrétan mit ért a közös lelkiségi irány kialakításán?
– Semmiképpen sem az egyes közösségek lelkiségének feladását vagy összekeverését. Fontosnak tartom azonban, hogy legyen egy közös víziónk arról, melyek azok a lelkiségi területek, amelyek kiművelésére együttesen érdemes energiát áldoznunk, természetesen a saját identitásunkat megtartva. Még a kezdetén vagyunk az erről való gondolkodásnak, de már körvonalazódik, milyen téren volna érdemes együttműködnünk például konferenciák szervezésében, tanulmányok fordításában. Sokakat izgató téma a közösségi döntéshozatal módja, pontosabban a Lélek irányítása alatti döntéshozatal gyakorlata is. Több közösség szeretne fejlődni e tekintetben. Az erre vonatkozó gyakorlat már eddig is megvolt, csak nem annyira reflektáltan.
Melyek az elsődleges lépések a Lélek szerinti közös döntéshozatalban?
– A konkrét döntési mechanizmusban nagyon tudatosan teret kell adni az imádságos időnek. Azoknak a gyakorlatoknak, amelyek során közösen próbálunk odahallgatni a Szentlélekre.
Azt szokták mondani, ha egy házasságban a feleknek hasonló dolog jut az eszükbe egy adott kérdéssel kapcsolatban, akkor nagyon figyeljenek oda arra. Egy szerzetesközösségben is érvényes ez: egy-egy döntést be kell vinni a személyes imádságba, s azután megosztani a tapasztalatokat a közösségben.
A Lélek irányítása szerinti közös döntéshozatal „mechanizmusának” tudatosítása világszerte egyre inkább előtérbe kerül a szerzetesrendek életében. Ennek persze elengedhetetlen feltétele az egyéni belső lelki fejlődés. Mert ha gyenge az egyéni lelkiélet, akkor nehéz egy közösségben elindítani ezt a gyakorlatot.
Az Egyház hierarchikus felépítésű, ami jó dolog, de fejlődnünk kell abban, hogy közösségben is tudjunk gondolkodni, legyen kultúrája annak, hogy az imádságos tapasztalatainkat megosztjuk egymással.
Rábízni magunkat a Szentlélek vezetésére – ez nem csak a szerzetesek számára fontos út.
– Valóban, mindannyiunk életének részévé kellene válnia. Talán éppen az a probléma, hogy rendszerint akkor találjuk meg a Szentlelket, ha baj van, vagy ha ünnepeljük. Pedig nem pünkösdi kérdés ez. Szükségünk van élő istenkapcsolatra, amelyből rá tudunk tekinteni a hétköznapjainkra, a konkrét döntési helyzeteinkre. Szükségünk van a mindennapi imaéletre, amelynek során megkérdezzük, hol tartok most, mik a feladataim, a nyűgeim, az örömeim, a döntési helyzeteim. Ebben az imádságban nagyon oda kell figyelnünk arra, milyen érzéseink, gondolataink, ötleteink támadnak.
A világi és a szerzetesi életben egyaránt fontos, hogy legyen időnk az imára. Nem biztos, hogy a konkrét kérdéssel kell foglalkoznunk az imában, lehet, hogy csak időt kell töltenünk a Jóistennel, és erre épül majd rá a konkrét kérdéssel való foglalkozás.
Az elfoglaltságok, az idő hiánya a ma emberét könnyen eltérítheti a Lélekre való odafigyeléstől…
– Ez kísértés a szerzetesi életben is. Rengeteg a feladat, sok a felelősségi terület, állandó időzavarral küzdünk. Ha jön egy e-mail, baj, hogy már nem tegnap válaszoltunk rá.
Egy szerzetesrendre nem jellemző, hogy a polgári szervezeteknél bejáratott profi döntési mechanizmusokkal rendelkezik – általában inkább érzésből dönt, ahogyan tud. Vezetőket sem aszerint választ, hogy ki a jó intézményi koordinátor, hanem más szempontok alapján. De ha már nincs profi vállalati döntési mechanizmus, akkor legyen Lélek szerinti közösségi döntés!
Kísérthet az is, hogy az imában ahhoz kérjük a Szentlélek segítségét, amit mi szeretnénk, akarunk. S aztán ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan elképzeltük…
– Akkor elkeseredünk. Valóban, Isten sok esetben másfelé vezet, mint amit mi „elvártunk” tőle.
Szeretem a rendi lelkiségünkben, hogy a hús-vér mindennapi tapasztalatból próbál kiindulni. Ami éppen elém kerül, aki éppen megtalál, azzal kapcsolatban felmerül a kérdés: talán éppen a Jóisten vezette felém?
Ez a hozzáállás rendi szinten is jellemez minket. A ferencesek 1950-ben iskolákat kezdtek működtetni. Így maradtak fenn az oktatási intézmények, máskülönben megszüntették vagy illegalitásba kényszerítették volna őket. Erre a helyzetre senki sem készült, nem volt tervben, hogy részt veszünk majd az oktatás-nevelésben.
A rendszerváltás után is számos olyan eset adódott, amikor az élet hozta magával a feladatot. Így indult el az autistákat segítő központunk is. Nem az volt az irányultság, hogy Szent Ferenc a peremre szorultakhoz küld minket, s ebből az következik, hogy nyissunk egy ilyen intézményt, hanem egyszer csak bekopogtattak hozzánk, hogy van egy helyzet, amivel kezdeni kellene valamit.
Hagyatkozzunk tehát bátrabban a Lélekre?
– Van olyan szerzetesközösség, amely egyenesen a zászlajára tűzi, hogy számára nagyon fontos a Lélekkel való kapcsolata, s enélkül értelmezhetetlen maga a közösség is.
Általában azonban félve beszélek a Lélek vezetéséről, éppen azért, mert az ember gyakran összekeveri a Lélek sugallatát a saját akaratával, indulatával, ideológiai irányultságával, megérzésével. Ennek ellenére azt gondolom, bizonyos esetekben megtapasztalhatjuk, hogy valóban a Lélek munkálkodott egy-egy döntésben, élethelyzetben.
Két véglettől óvnám magunkat. Az egyik az, hogy kizárólag emberileg akarjuk „megoldani” a helyzeteket, a másik az, hogy vallásos mázzal öntsük le a valós nehézségeket.
Hihetetlenül nagy terheket hordoznak egyes emberek. Betegségek, pszichikai nehézségek, életviteli, anyagi problémák jöhetnek bárki életében, és könnyen keletkezhetnek konfliktusok a családokban és a nagyobb közösségekben is. Nehéz embereket kell tudnunk elhordozni. Azt hiszem, meg kell találnunk az egyensúlyt, fel kell ismernünk, mi az, amit emberileg meg lehet tenni, és mi az, amit a Lélektől kell kérni, amit rá kell bízni.
Közhely, hogy rohanó világban élünk, de az ember valóban olyan pszichés nyomás alatt él, hogy nem csodálkozhatunk, ha esetleg maradandó terheltségeket okoz mindez. Ugyanakkor a történelem során soha nem kaptunk annyi mentális, orvosi és minden egyéb értelemben vett segítséget, mint napjainkban. Ezeket a vallásos embernek sem kell elvetnie magától, ne szégyellje, hogy szüksége van rájuk. Ugyanakkor ne csak az emberi oldalban higgyünk! Van értelme az imádságnak.
Hogyan imádkozzunk?
– Talán ilyen kérdéseket kell feltennünk a Léleknek: „Mi ezzel a dolgom?”, „Mire akar vezetni ezzel Isten?”, „Mi az, amin változtatnom kell?”. A Lélekre gyakran úgy gondolunk, mint aki valami pluszt kér tőlünk, valamit, amit még tennünk kellene. Pedig lehet, hogy inkább azt kellene megkérdeznem tőle: „Mit kell elengednem?”. Például egy házassági konfliktusban vagy a közösségi életben.
Az Egyház hagyományában azt is látjuk, hogy a Lélek szerinti döntések nem csupán egyszemélyi döntések. Sok esetben maga az Egyház hitelesíti azt, hogy tényleg jól látom-e, merre vezet a Lélek.
A legegyszerűbb példa: valaki jelentkezik egy szerzetesrendbe, úgy érzi, a Lélek vezeti. Kérdés, hogy amit az imában megélt, az az egész Egyház számára is Lélek szerinti-e. Vagy azt mondjuk, térj még vissza az imába, és beszélgess a Jóistennel, hogy valóban ez-e a te utad.
Természetesen az Egyház képviselőjének is mindent meg kell tennie azért, hogy egy ilyen döntésnél Lélek szerinti legyen az eligazítása.
Általában érdemes lelkivezető (pap, szerzetes, képzett világi) véleményét kérni életünk nehéz helyzeteiben. Még akkor is, ha nem rendszeres a lelkivezetés. Előállhat az életben olyan döntési helyzet –például a munkahellyel, a hivatással kapcsolatban –, amelyben megkeresek egy ilyen embert, s néhány hónapig eljárok hozzá, amíg átbeszéljük a kérdéskört. Tudom, Magyarországon kevéssé van ennek gyakorlata, pedig kívánatos volna.
A közösségi hivatásgondozó kurzusok is ilyesmivel foglalkoznak. Egy lelki jellegű kérdésre közösen, szervezetten, mégis személyesen tekintünk rá.
A Szentírásból kiderül, hogy a Lélek ajándékai mások segítségére, a közösség javára irányulnak. Ez a szempont eligazíthat bennünket a Lélek vezetésével kapcsolatos kérdéseinkben?
– A Lélek nem bezár valahová (például az önzésünkbe), hanem inkább kivezet valahonnan. Kinyit, jövőt ad, és a szolgálat, a lelki gyümölcsök felé irányít. Életet adó és másokat éltető. Ez iránymutató kritérium lehet.
Amikor valaki felteszi a kérdést, hogy mi a Jóisten akarata, azt szoktam mondani: tekintsen rá az adott kérdéskörre, és vizsgálja meg, milyen érzései vannak azzal kapcsolatban. Nézze meg, milyen gondolatok jutnak az eszébe, hol érzi a kinyílást, az életet, és hol tapasztalja meg a jövőtlenséget, a bezárkózást. Ennek alapján, és természetesen az Egyház tanítása nyomán kezdjen tájékozódni.
Hangsúlyoznám még azt is, ami egy rendtársammal való beszélgetésben került elő. Igaz, hogy Isten mindenkinek az életébe úgy lép be, ahogyan akar, s olyan falakat tör át, amilyeneket akar, és csodákat képes tenni, ám a keresztény életet élő embernek tudnia kell, hogy vannak a kegyelemnek már meglévő csatornái is.
Mire gondol?
– Például a következőre: ha valaki egy hivatástisztázó kurzusra készül, előtte menjen el gyónni. Biztosabban működnek a kegyelem csatornái, ha tisztán tartjuk azokat. Próbáljuk minimalizálni a megrögzött haragvásainkat, rendezzük kiengeszteletlen kapcsolatainkat, a kettős élet felé vivő döntéseinket, a pitiáner kompromisszumainkat, mert ezek iszonyatosan ellene hatnak a Jóisten kegyelmének. A földi Egyház bűnös emberek közössége, ez mindig így lesz, de törekedjünk arra, hogy tiszta életet éljünk, s valami módon engesztelődjünk ki a Jóistennel és a másik emberrel.
Váljon ez gyakorlattá a közösségeinkben is! Ha egy szerzetesrendben sokan akadályozzuk magunkban Isten működését, akkor nagyon meg tud fenekleni a közösség. Higgyünk a szentgyónás erejében, hogy a Léleknek szabad útja lehessen.
