Amikor a család Magyarországra, a fővárosba költözött, az ifjú Jékely nehezen talált magára az új környezetben. Lassanként kialakult új élete, szövetségesekre lelt, s költőként is egyre inkább helyet talált az anyaországi irodalomban. Első versét ugyan a kolozsvári Erdélyi Helikon közölte 1932-ben (Ballada a kóbor kutyákról), ám nem sokkal később a Válasz folyóirat munkatársa lett, és barátja, Szerb Antal révén a Nyugatban is bemutatkozhatott. Pihenés, Máglya, Lezuhant a nap, Caruso emlékének és Olympio siralma című költeményei a neves orgánum 1935. évi 7. számában jelentek meg. Jékely nem kedvelte a nyüzsgő, kávéházi világot, egyetlen irodalmi társuláshoz sem csatlakozott. A honi irodalmi élet változásait azonban nagy figyelemmel kísérte, s barátaival rendszeresen meg is vitatta – levélben. Weöres Sándor ugyanis akkoriban Pécsett, Kiss Tamás Debrecenben, Takáts Gyula pedig Kaposvárott lakott.
Jékely lírai életművében meghatározó szerepet játszanak az álmok. Egyik 1968-as nyilatkozatában költeményeinek sejtelmes hangulatát is ezzel magyarázta: „A versek időtlen hangulata, gondolom, onnan származik, hogy nem egyet közülük álomélményből írtam, sőt álomban írt soraim is akadnak.” Érdekes, hogy a költő már gyerekkorában is sokat foglalkozott álmaival, naplójegyzeteiben is következetesen beszámolt róluk. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy Calderón Az élet álom című világhírű drámáját éppen ő ültette át magyarra 1967-ben. Műfordításai közül kiemelkedik Mark Twain Koldus és királyfi című regénye, Thomas Mann „intellektuális legendája” (Jékely meghatározása ez), A kiválasztott és Széchenyi István gróf eredetileg németül (néhány helyen franciául, angolul és oroszul) írt naplója.
A költő Jékely nem csak az álmokat és az emlékeket szólaltatta meg verseiben. A történelmi tudat és a közösség iránt érzett szolidaritás nem kis mértékben alakította költészetét. Önérzetesen vallotta magát az erdélyi magyarság fiának, doktori dolgozatában a háború utáni erdélyi magyar irodalom kezdeteit és Kuncz Aladár életművét vizsgálta. A II. világháború után, főként az átélt borzalmak és tragikus veszteségek hatására egyre erőteljesebb az elégikus, nosztalgikus hangnem verseiben, s az emberi élet végső kérdései, a halál és a halál utáni lét titka foglalkoztatja. „A lélek mélyrétegeinek kataklizmáit sokszor csak évek múlva tükrözi vissza a mű. A jelenségek és a látomások beléivódtak ebbe a lélekbe. Olyan erővel nehezedtek rá, úgy megrázták, hogy ihletbeli látásának a tengelye elmozdult tőle – az emlékező látástól a látomásos felé” – állapította meg Rónay György.
