Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézisben ismét a pihenés napjára vonatkozó, harmadik parancsolattal foglalkozunk. A Kivonulás könyvében kihirdetett tízparancsolatot szinte változatlanul megismétli a Második törvénykönyv, kivéve ezt a harmadik „szót”, melynél sokatmondó különbség figyelhető meg: míg a Kivonulás könyvében a pihenés motívuma a teremtés áldása, addig a Második törvénykönyv a szolgaság végére emlékeztet (MTörv 5,12–15). Ezen a napon a szolgának pihennie kell, mint a gazdájának, hogy megünnepelje a szabadulást hozó átvonulás (pészah) emlékezetét. A szolga ugyanis meghatározásánál fogva nem pihenhet. De a szolgaságnak sokféle külső és belső válfaja létezik. Vannak külső kényszerek, mint az elnyomás, az erőszakkal történő fogva tartás és egyéb igazságtalanságok. Azután vannak belső rabságok, mint például a pszichés zárlat, a komplexusok, a jellembeli korlátoltságok stb. Van-e pihenés ilyen feltételek mellett? Az elzárt vagy elnyomott ember szabad maradhat-e? A belső nehézségektől gyötört személy lehet-e szabad? Tény, hogy vannak emberek, akik börtönbe zárva is nagy lelki szabadságról tesznek tanúságot. Gondoljunk például Szent Maximilian Kolbéra vagy Văn Thuận bíborosra, akik a sötét elnyomatást világosságot árasztó hellyé változtatták. Azután vannak emberek, súlyos belső törékenységgel, akik viszont ismerik és képesek közvetíteni az irgalmasság által megtapasztalt pihenést. Isten irgalma felszabadít bennünket. Amikor találkozol Isten irgalmával, akkor nagy belső szabadságra lelsz, és képes vagy továbbadni. Ezért roppant fontos, hogy megnyíljunk Isten irgalma előtt, s így ne maradjunk önmagunk rabjai.
Mi tehát az igazi szabadság? Vajon a választás lehetőségét jelenti? Nyilvánvalóan ez része a szabadságnak, és mi elkötelezetten küzdünk annak érdekében, hogy minden férfi és nő számára biztosítva legyen (vö. II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes, 73). De jól tudjuk: az, hogy valaki tehet, amit akar, nem elég ahhoz, hogy valóban szabad, sem pedig hogy boldog legyen. Az igazi szabadság ennél sokkal több. Van ugyanis olyan szolgaság, amely erősebben megkötöz, mint a börtön, mint a pánikroham vagy bármely kényszerintézkedés: amikor valaki saját egójának rabságában szenved. Azok az emberek, akik egész nap a tükör előtt forognak, hogy lássák egójukat. Egójuk magasabb testtermetüknél. Az egó hajcsárrá válhat, aki kínozza az embert, bárhol legyen is, és a legnagyobb elnyomással sújtja, amit bűnnek nevezünk, és ez nem egy törvénykönyv banális megsértése, hanem az egzisztencia csődje és a szolgaság állapota (vö. Jn 8,34). A bűn végeredményben az, hogy egót mondunk, és egónkat követve cselekszünk. „Én ezt akarom tenni, és engem nem érdekel, hogy van korlát, van parancsolat, az sem érdekel, hogy van szeretet.”
Az egóra példaként nézzük csak az emberi szenvedélyeket: a torkos, a buja, a kapzsi, a haragvó, az irigy, a lusta, a kevély – és hasonlók – rabjai bűnös szokásaiknak, melyek zsarnokoskodnak rajtuk, és gyötrik őket. Nincs szünet a torkos számára, mert a torok a gyomor képmutatása, mely tele van, mégis elhiteti velünk, hogy üres. A képmutató gyomor torkossá tesz bennünket. A képmutató gyomor rabjai vagyunk. Nem ismer szünetet a torkos és a buja, annyira keresik a gyönyört; a birtoklási vágy tönkreteszi a kapzsit, mert megállás nélkül harácsol, és sokat árt a többieknek; a harag tüze és az irigység férge lerombolják a kapcsolatokat. Az írók szerint az irigység sárgává teszi a testet és a lelket, mint amikor valakinek májgyulladása van: besárgul. Az irigyeknek sárga a lelke, mert sosincs meg bennük a lélek egészséges frissessége. Az irigység pusztít. A lustaság, mely kerül minden erőfeszítést, életképtelenné tesz; a kevély egocentrizmus – az egó, amiről beszéltem – árkot ás önmaga és mások közé.
Kedves testvéreim, ki tehát az igazi rab? Ki az, aki nem ismeri a pihenést? Aki nem képes szeretni! Ezek a bűnös szokások, ezek a bűnök, ez az egoizmus eltávolít bennünket a szeretettől, és képtelenné tesz a szeretetre. Önmagunk rabjai vagyunk, és nem tudunk szeretni; a szeretet ugyanis mindig mások felé irányul.
A harmadik parancsolat, mely a szabadulás megünneplésére hív a pihenésben, számunkra, keresztények számára az Úr Jézusra vonatkozó jövendölés, aki megszünteti a bűn belső rabságát, hogy képessé tegye az embert a szeretetre. A valódi szabadság az igaz szeretet: kiszabadít a birtoklásból, újraszövi a kapcsolatokat, képes befogadni és megbecsülni a felebarátot, örömteli odaadássá változtat minden erőfeszítést, és képessé tesz a közösségvállalásra. A szeretet szabaddá tesz, még ha börtönben vagyunk, még ha gyengék és korlátok között élők vagyunk is. Ez az a szabadság, amelyet Megváltónktól, a mi Urunk Jézus Krisztustól kapunk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
