A Kultusz és kultúra

A mód, ahogyan megtanulunk Istenről gondolkodni, beszélni, hozzá kapcsolódni, szintén nem kis részben kulturális adottság. Képeink, fogalmaink, szövegeink, amelyek hitrendszerünket hordozzák, egyúttal kulturális lenyomatai azoknak a koroknak, amelyekben megfogalmazták ezeket. Talán a legjobb példa erre a Szentírás, amelynek sugalmazott könyveit aligha érthetnénk a maguk mélységében, ha a közvetítő kultúrára, annak beszédmódjára, szokásrendszerére nem lenne legalább némi rálátásunk.


A liturgia ebben az értelemben a kultúra lenyomata is; jól letapogathatóak benne egy-egy kor szokásai, nyelvezete, de az is, ahogyan Istenről, önmagáról és a világról gondolkodott az egyház. Valószínűleg a szentmise megértéséből is elveszítünk valamit, ha nem vesszük figyelembe azt a miliőt, amelyben Jézus az utolsó vacsorát ünnepelte, ha nem vagyunk tekintettel például arra, hogy mit jelentett egy ünnepi étkezés egy zsidó család számára. Ugyanakkor a liturgia kultúrát is teremt, hat arra, ahogyan keresztény emberként a valósághoz közeledünk.

Amikor Jézus arra kér bennünket, küldetésbe induló tanítványait, hogy ha betérünk egy városba, és befogadnak bennünket, azt együk, amit elénk tesznek (Vö. Mt 10,8), ez arra is hívás lehet, hogy tiszteljük a bennünket befogadó város kultúráját, és higgyük el, hogy az örömhír ott is hirdethető, az üdvösség ott is ünnepelhető. De ez a tisztelet megköveteli azt is, hogy a keresztény kultúrát, nyelvezetet hordozó liturgiánkat érthetővé tegyük a befogadó közeg számára is.