A tanítók nemigen szóltak a cigány gyerek hiányzása miatt, névsorolvasáskor a naplóban mintha az ő neve előtt véget ért volna minden bejegyzés. Legföljebb olykor hökkent egyet Asztalos tanár úr: no, igen. Hétfőn és csütörtökön az utolsó óra után érkezett az iskolába a plébános úr. Az apró, vörös, szövetbevonású gombok hosszan futottak végig reverendáján. A felső tagozatosokból összevont hittanórán végigjáratta szemét a társaságon, aztán kissé morgó, barátságtalan hangon megszólalt: „Nem látom Virág Eleket!” Magához intett, s azt dörögte, továbbra is a maga borús hangulatában, amiről sosem lehetett tudni, vajon dühös-e valakire, s ha igen, kire: „Menj el, keresd meg Eleket, mondd meg neki, látni akarom!” Én pedig elindultam a falu szélére, a Duna gyönyörű partjára vezető úton. Azt mondják mások is, az én szívemben már csak így marad, ott hullámzik a legszebben a Duna. Ennek a szépségnek a közelében feküdt a putri. Még a faluban, de már attól elkülönülve. Sár, kellemetlen szag a vályogviskók között. Megálltam az úton: Elek! Kiáltásomra senki nem válaszolt, egy kutya került elő, csontra fogyottan, szőre foltokban hullott. Elek! – s mert ismét csak a csönd, beljebb merészkedtem. Föl sem fogtam, hogy ott, ahol a kinti sarat alig lehetett megkülönböztetni a benti vályogtapasztól, emberek élnek. Elekről sem gondolkodtam, kicsoda, az osztálytársam volt. Bosszantott, hogy nem találom, de féltem így visszatérni. A bűz egyre mélyebben hatolt belém. Eldobott, lyukas fazék, rozsdás kerék, odébb egy sárban vergődő kakas. Végre megpillantottam a viskó mögött, a ki bedőlő kerítésen túl. A kukoricatarlón. „Elek!” – kiáltottam, mire a fiú hirtelen fölegyenesedett a hajlongásból, s futni kezdett. „Elek, Elek, én vagyok az!” – s álltam ott, tehetetlenül. Aztán meggondolta magát, a magával cipelt zsákot letette, és visszafordult. Intettem neki: „Elek”, mire közelebb jött, de csak annyira, hogy ha kell, ismét elfuthasson. „A plébános úr látni szeretne téged.” „Engem?” Bólintottam, mire elbizonytalanodott. „Miért akar látni engem? Különben is, a zsákot… legalább ezt meg kell szednem, hogy elég legyen” „Mi legyen elég, Elek?” Már nem akart elfutni. A félig szedett zsákot letette a lába elé. „Anyámat elvitte a mentő. Kórházban van. Zsáknyi kukoricáért adnak annyit, hogy elég legyen a buszra.” Átugrottam az alacsony sövénykerítésen. „Gyere, szedjük meg”, felkaptam a zsákot, s nekiindultam a kukoricatarlónak. Ott hevertek a sárga csövek, elhagyták a kukoricatörő tsz-asszonyok, a szárat vágó gép is átment rajtuk. „Hozz még egy zsákot!”, s mert nem volt, valamiféle vesszőkosárba dobáltuk a kukoricát. „Itt is van, itt is van”, nevettünk már a végén. „De mi lesz most?”, állt meg Elek, amikor kivittük a böngészés eredményét a viskó elé, az út szélére. „Azt fogják mondani, loptam.”
Ma sem tudom, honnan szállt belém a bizodalom, intettem neki, kapjuk föl, menjünk és kopogjunk be valamelyik házba. Akkor még mindenütt tartottak disznókat és csirkéket, ahol elkél a kukorica. Ha kell, le is morzsoljuk. Pintér Julis nénihez zörgettem be, nekik még tehenük is volt. Elek ott sunnyasztott mögöttem. Vállamon lógott a zsák, ő meg a kosárral totyogott utánam. „Lenne egy kis kukorica eladó”, s mint aki tudja, hogy megérkezett, letettem a széles, jómódú parasztgangra a zsákot. Ismertem a házat, esténként odajártam a frissen fejt tejért. Julis néni meghökkent. Észrevettem, nem is énmiattam, hanem a hasa előtt kukoricával teli kosarat tartó Elek láttán. Vézna fiú volt, mellén a bőr alól kitüremkedtek a bordák. „Honnan…?”, kérdezte a széles, nagydarab asszony, földig értő, hatalmas, kék kötényével, s én tudtam, azt akarta tudakolni az elnyelt szavak végén: honnan loptuk ezt a szép kukoricát. Mert valóban a javát szedtük össze, mondtam is munka közben Eleknek: csak a szép, kövér csöveket, aztán, ha még nem elég, a maradékot. Hiszen amikor nagyapámmal passzióból gombászni indultunk, mindig figyelmeztetett: elsősorban a szép, kifejlett példányokat keressem.
Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, amikor rámutattam a zsákra és a vesszőkosárra: „Ez megér legalább… (hirtelen nem is tudtam, mit mondjak)… legalább százötven forintot.” Magam is megrettentem az összeg hallatán. Három forintért két liter tejet szoktam hazavinni esténként. Ahhoz képest a százötven forint elgondolhatatlanul hatalmas pénz. Az asszony Elekre nézett: jól látja, hogy a cigány gyerek az? – aztán énrám. Nem értette, valamit nem értett. Én pedig egyre biztosabban állítottam: sokat ér a kukorica. S mennyi munkába tellett összeszedni begyűjtés után a tsz-földön. Végül megindította valami: talán arra gondolt, a gyógyszerész úr unokája mégsem lophatta a kukoricát. „Na jó, várjatok”, azzal belépett a széles ereszaljáról nyíló legközelebbi szobába, majd rövidesen visszatért. „De a kosár is marad”, s azzal százforintost nyomott a kezembe. „Nem, nem”, tiltakoztam, „ez Eleknek jár, az ő kukoricája, én csak segítettem neki”, de mintha nem hallotta volna, már fordult is befelé. Odébb igazította a kosarat, most már az övé, fölkapta a zsákot, s otthagyott minket. Mi meg kibotorkáltunk a ház fala mellett az utcára.
Elek kezébe nyomtam a pénzt. „Ez a tiéd”, hebegte osztálytársam. „Ne butáskodj, tedd el, sietnünk kell, lehet, hogy már régen vége a hittanórának.” Az iskolában a takarítónő éppen olajjal kente föl a deszkapadlót. Előbb Eleket látta meg. „Na, te jómadár, hol csavarogtál eddig?” Akkor értem oda. „Együtt voltunk, a plébános úr küldött el”, s azt gondoltam, tényleg nem hazudtam, engem valóban ő küldött el, Elek meg valahogy ehhez a küldetéshez tartozott. „Gyere”, intettem Eleknek, s gyors léptekkel elindultunk a főutcán az iskolától nem messze lévő plébániára. Már nyitottam a kapu ajtaját, amikor Elek jajongani kezdett: „Én nem megyek be ide! Jaj, jaj, mi lesz!” Magam sem tudtam, mi vár rám, hogy olyan sokáig elmaradtam. Fölrémlett előttem a plébi szigorúsága (így emlegették otthon a plébánost), annyira szigorú volt, hogy vasárnaponként, amikor prédikált a misén, dörgő hangja kihallatszott egészen a templomtér sarkáig, s én félelmemben sosem mertem a prédikáció vége előtt odaérni a kismisére: „Drága jó katolikus testvéreim, az időben egyszer mondá Jézus tanítványainak…”
De mégiscsak jelentkeznünk kellett. „Ne félj, ha leszid, úgyis rám lesz dühös”, böktem oda tettetett hanyagsággal Eleknek, akire dühös voltam a gyávasága miatt, vagy csak az én szorongásomat akasztottam rá. Belöktem a nehezen nyíló kapuajtót, s mire a ház sarkához értünk, a plébános, ugyanúgy végiggombolt reverendájában, kilépett elénk: „Na végre, hogy előkerültetek!” De ebben a szóban nem volt harag, sem korholás, s még mielőtt bármit mondhattam volna, átkarolta Elek vállát, s vitte magával be a házba: „Hallom, kisfiam, beteg az édesanyád…”
