Jézus tisztában van azzal, hogy ott él az emberi szívben ez az érzés, ezért olyan gondolatot, látásmódot tár elénk, amely erőt ad, hogy mégis vállalkozzunk a megbocsátás nehéz útjára.
A hasonlatban két szolga szerepel: az egyik tízezer talentummal, a másik száz dénárral tartozik. Ha csak a számokat hasonlítjuk össze, észrevesszük, hogy aránytalanság van a két adósság között. Ám ha megvizsgáljuk a pénznemeket is, döbbenetes eredményre jutunk. A talentum eredetileg súlymérték volt a közel-keleti kultúrákban. Jézus korára már meghatározták pénzértékét is: egy ezüsttalentum háromezer ezüstsékelnek felelt meg, egy aranytalentum pedig tízezer aranysékelnek. Az első szolga adóssága tehát harmincmillió ezüstsékelre vagy akár százmillió aranysékelre rúg. Egy ezüstsékel bő 14,5 gramm ezüstöt, egy aranysékel pedig megközelítőleg 8,5 gramm aranyat tett ki. A zsidók a szentélysátor díszítésére huszonkilenc talentumot és hétszázharminc sékelt fordítottak (vö. Kiv 38,24). VII. Antiokhosz összesen ezer ezüsttalentumot követelt a makkabeusi felkelők miatt elvesztett adók és az okozott károk fejében (vö. 1Makk 15,31), Joppe és Gezer városáért pedig száz talentumot kínált fel a lázadóknak (vö. 1Makk 15,35). Ebből is láthatjuk, micsoda horribilis, elképzelhetetlen és megfizethetetlen összegről van szó a hasonlatban. Egy ókori birodalom szinte teljes költségvetéséről!
Ezzel szemben a dénár a római kor aprópénze volt, kis ezüstérme, értéke tíz rézérme (as). Így tehát a száz dénár ugyan csinos kis summa (egy munkás napi bére egy dénár volt – vö. Mt 20,1– 16), mindazonáltal belátható, törleszthető, kiegyenlíthető még egy kétkezi munkás számára is.
Mi tehát a jézusi hasonlat üzenete? Lehet, hogy túl soknak érezzük azt, hogy hetvenszer hétszer bocsássunk meg a testvérünknek – ám ez még mindig csak a száz dénár. Isten azonban tízezer talentumot engedett el nekünk. Nekünk ezt vagy azt, egy tettet, egy hibát, egy gyöngeséget, egy gyarlóságot kell megbocsátanunk – Isten ellenben teljes életünket oldozza fel és váltja meg, egzisztenciánk teljességét szabadítja meg, létezésünk egészét üdvözíti. Mi egy-egy emberi dolgot kell hogy elengedjünk – Isten a teljes létet emeli fel. Nem tudok annyiszor és annyit megbocsátani, hogy az akár csak mérhető kicsiny törtrésze legyen annak, amit Isten nekem megbocsátott. Akármennyire irgalmas leszek, mindez csak csepp az isteni irgalom óceánjában. „Amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy az Úr irgalma az igazak iránt” (vö. Zsolt 103,11). Erre csak egy választ adhat az ember: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7).
