Fotó: Lambert Attila
Hármas ünnepre gyűlt össze november 23-án a békásmegyer-ófalui Szent József Plébánia közössége. Két évvel ezelőtt elhunyt plébánosuknak, Varga Gábornak állítottak emléktáblát, nyáron kinevezett új papjukat, Szili Andrást ünnepelték, és hálát adtak a plébánia fennállásának 250 évéért. Snell György püspök mutatott be szentmisét.
„Huszonhat évesen szembesültem azzal, hogy olyan betegségem van, amit nem lehet teljesen meggyógyítani, és ami az idő előrehaladtával egyre rosszabbodni fog” – írta Varga Gábor Evangélium és őssejtek című, mélységesen őszinte vallomásában a betegségéről, amely 2016-ban csontvelő-őssejttranszplantáció elé állította, és amely a reményekkel ellentétben nem hozott számára gyógyulást. Gábor atya tizenöt éven át volt a Szent József-templom plébánosa. Betegsége elhatalmasodásának idején hívei aggódó szeretettel vették körül és imával kísérték papjukat, s most, két évvel a halála után, emléktáblát állítottak neki.
Megtelt a Szent József-templom és a bejárat körül az utca is. Akik ismerik ezt az egyhajós barokk templomot, amely a XVIII. században még egy falusi közösség számára épült, nem csodálkoznak ezen. A mai Békásmegyer-Ófalu lélekszáma jócskán meghaladja az egykori faluét, a közösség már régen kinőtte a templomát. És most, amikor a 45 évesen elhunyt plébánosra emlékezve Snell György püspök, a budapesti Szent István-bazilika plébánosa mutatott be szentmisét, a szokásosnál is többen voltak a hívek.
Szentbeszédében a főcelebráns visszatekintett a kezdetekre, és hálát adott azért, hogy 250 évvel ezelőtt az elődök mélységes hitének és odaadásának köszönhetően olyan egyházközséggé vált Békásmegyer, amelynek saját papja lett. A szentmisét Varga Gáborért ajánlotta fel, aki ófalui szolgálata éveiben ott lakott a plébánián. A püspök egyúttal köszöntötte Szili András atyát, aki augusztus óta Ófalu plébánosa. Személyében újra saját lelkipásztora van a közösségnek, amely egyidőben, az oldallagos ellátás éveiben még Kaszásdűlővel osztozott egy papon. „A különbséget, azt hiszem, naponta tapasztaljuk” – mondta Snell György.
Szili András, aki diakónusi gyakorlatát a Szent István-bazilikában, Snell György irányítása alatt végezte, baráti szavakkal üdvözölte a vendéget: „Légy itthon te is nálunk, ahogyan én is otthon vagyok a bazilikában és papi közösségében!” A békásmegyer-ófalusi közösség nevében Őri Imre lelkipásztori kisegítő köszöntötte Snell Györgyöt.
A püspök a szentmisében az egyházi év utolsó vasárnapjának ünnepéről tanított és Jézus haldoklásáról beszélt. Hogyan viszonyulunk a kereszten szenvedő Krisztushoz? – teszi fel a kérdést az evangélium. Király ő? A nép vezetői és a katonák gúnyolják, még a vele együtt megfeszített két gonosztevő egyike is gúnyt űz belőle. Ő a Messiás, Isten választottja, a zsidók királya? Voltak, akik tudták a választ erre a kérdésre, de a fájdalom elnémította őket. És valaki, akitől senki sem várta volna, értette és kinyilvánította az igazságot, amikor így szólt: „Ez semmi rosszat sem tett. Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érkezel.” A válasz pedig így hangzott: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”
Jézus e meghatározó szavaival kapcsolatban Snell György kifejtette: „Ilyet csak az örök Király mondhat. Kétezer év telt el azóta, de a világ mit sem változott. Bámészkodunk a kereszt körül, és megfeledkezünk arról, hogy a világmindenség Urát kellene ünnepelnünk. Krisztus Király ünnepe arra hívja fel a figyelmünket, hogy választ kell adnunk a kérdésre: mi kinek tartjuk őt? Mert tudnunk kell, hogy király ő, hiszen papjai révén kezdettől fogva ezt hirdeti az Egyház. Ma, amikor az egyházközség létrejöttének 250. évfordulóját is ünnepeljük, szeretettel emlékezünk azokra, akik a nyíltszívű népet vezették az úton. Azért imádkozunk, hogy lelkipásztorainak igehirdetése által itt, ebben a templomban is jelen legyen Jézus Krisztus.”
A szentmise végén Snell György egymásra bízta a papot és a népet, s a hívek szeretetébe ajánlotta Szili Andrást: „Öröm volt számomra minden egyes alkalom, amikor ebben az egyházközségben jártam. Imádkoztam, hogy jó papot kapjatok, és így történt. Sok fiatal pappal volt dolgom, de ritkán tapasztaltam, hogy valaki olyan őszinte örömmel és vágyakozással készüljön a papságra, mint András atya tette. Örültem a kinevezésének. Légy boldog pásztora a közösségnek, szeresd a híveidet, hogy együtt szerethessétek Krisztust!” – fogalmazott a közösség lelkipásztorához fordulva Snell György.
„Folytassuk az emlékezést Varga Gábor emléktáblájának elhelyezésével és szeretetvendégséggel” – mondta ezután Szili András plébános, és a Szent József Házba hívta az ünneplőket. Itt méltó helyre került az emléktábla. A plébánia mellett, a templommal szemben álló épület közösségi térré válásban ugyanis nagy szerepe volt Varga Gábornak. A közösség így fogalmaz az emléktábla szövegében: Gábor atya az „élére állt ama törekvésünknek, hogy egy jól kihasználható, nemes célokat szolgáló közösségi ház váljék ebből az épületből (…). Így született meg Ófalu szívében, közvetlenül egymás mellett a hívek lelki-szellemi javát kiválóan szolgáló, különleges hármas egység: a liturgikus események otthonaként a templom, a plébánia mint a kormányzás helyszíne, a Szent József Ház pedig arra kínál teret, hogy ünnepek, rendezvények, találkozások alkalmával még közelebb kerüljünk Istenhez és egymáshoz örömben, szeretetben.”
A Gábor atya szolgálatát lelkipásztori kisegítőként kísérő Őri Imre megindító szavakkal fejezte ki a közösség szeretetét és háláját elhunyt lelkipásztora iránt. Felidézte a közös szolgálat élményeit és azt az időszakot is, amikor plébánosukon elhatalmasodott a betegség. „Közösséget teremtett közöttünk. Őriznünk kell ezt, mert célunk az az örök haza, ahol Krisztus a Király” – fogalmazott Őri Imre.
Varga Gábor édesanyja köszönetet mondott az estéért, az emléktábláért és a közösség szeretetéért, amely megnyilvánult mindebben. Háláját fejezte ki a békásmegyeri hívek együttérzéséért is, amit fia betegsége alatt tapasztalt. „A mai nap a bánat és az öröm napja. A bánaté, mert két évvel ezelőtt hunyt el Gábor, és az örömé, mert lélekben itt van közöttünk, az emlékezésünkben, a közösség összetartó szeretetében.”
Emléket állított papjának a plébániai közösség. Varga Gábor pedig így vallott a hívek körében telt életéről: „Összességében kiteljesedett lelkipásztori tevékenységet folytattam, mely örömmel és boldogsággal töltött el. Azt kerestem, hogyan tudok tanúságot tenni az evangéliumról, hogyan tudok a megpróbáltatások közepette nyugalmat, türelmet és biztonságot sugározni. Sokszor kellett minden erőmet összeszednem, hogy el tudjam végezni a feladataimat. Időnként úgy éreztem, hogy szinte emberfeletti akarattal összpontosítok erre. Megtanultam a jelenben élni, megragadni minden napnak a jeleit, az apróságokban megmutatkozó csodákat. És megtanultam értékelni az ajándékot, a felénk irányuló szeretetet, a hősies helytállást édesanyám, a család, a barátok és a közösség részéről, megélve a gondviselő Isten kegyelmét.”
