A közösség átformál és éltet – Antióchiás jubileumi lelkinap Pécsen

Fotó: Lambert Attila

„Előítéleteim omlottak le; például itt ébredtem rá, hogy nem szabad külső jegyek, ruha, tetoválás vagy fiúk esetén fülbevaló alapján dönteni valakiről.” „Jó látni, hogy amit mi, szülők értéknek tartunk, az Antióchiában nem azért fogadják el a fiatalok, mert ez az elvárás, hanem mert így látják jónak, így akarják, ezt szeretik.” „Boldoggá és gazdaggá tett a sok fiatal, akik most már mind a családom.” „Nyitottságot tanultam a gyerekektől. Az ő bizalmuk tett nyitottabbá. Megtanultam, hogy ne szülőként, pedagógusként, hanem tisztelettel, sőt csodálattal tekintsek rájuk.” „Folyamatosan fiatalodunk az Antióchia hatására. Tudjuk, látjuk, hogy az a legfontosabb a fiatalok számára, ahogyan egymásra hatnak itt. De talán még egymásnál is nagyobb mértékben hatnak ránk azzal, ahogyan a szemünk láttára fedezik fel Istent, aki bennük van.” „Kívülállók megkérdezik néha: nálatok csak belülről szabad házasodni? És nem csoda, hogy ez a benyomásuk, mert csak én legalább húsz olyan házasságról tudok, amely közösségi ismeretségből született.” „Az Antióchia számomra ablak, amelyen át Istenre nézek. Innét jobban látom.” „A szilárd meggyőződésemet, hogy van Isten, az Antióchiának köszönhetem.”
Antióchiás szülők: a fiataloknak hátteret adó, őket segítő, időről időre műhelymunkára fogadó, találkozóiknak helyet biztosító vagy azok technikai feltételeit biztosító házaspárok között ülünk, az ő beszélgetésüket hallgatjuk. A közösségi mozgalomra, amelyre a legtöbben kizárólag a fiatalok ügyeként, „mókájaként” gondolnak, itt és most új nézőpontból tekinthetünk. A szigorú életkori határok; az, hogy a „klasszikus” antióchiás húszas évei közepére már kiöregszik a mozgalomból, azt a veszélyt rejti magában, hogy az Antióchia szép, de múló emlékké válhat. Talán azért is, mert itt annyira erős élmények érik a fiatalt, amelyeket később már sokszor hiába keres egyházi környezetben. A negyvenes-ötvenes, sőt hatvanas szülők beszélgetését hallgatva azonban hirtelen megértjük: ez a közösség minden nemzedéket átalakít, és azért, mert az egymáshoz való viszonyulásukat alakítja át. Nyitottabbá teszi és olyan közös élményekkel ajándékozza meg őket, amelyek a kapcsolatukban óriási erőforrást jelenthetnek később.
Az Antióchia nem múlik el, mert tovább él abban, hogy bizalommal meg merjük osztani az érzéseinket másokkal; abban, ahogyan egy újonnan megismert emberre rámosolygunk, és talán abban a mániában is, hogy mindig hidakat akarunk építeni a nemzedékek között.

*

– Az antióchiázás hatására mi is közelebb kerültünk egymáshoz – mondja Orosz András. Ötösben beszélgetünk: a húgával, Julcsival és a szüleikkel, a pécsi Néri Szent Fülöp Antióchia vezető házaspárjával, Orosz Árpáddal és Máriával. – A közösségben ugyanis megtanultuk – folytatja –, hogyan beszélhetünk mások előtt a hitünkről, miként győzhetjük le a gátlásainkat, amikor önmagunk, a mélységeink megmutatása a tét. Amire vágyik is az ember, de fél is tőle. Több kérdésről először az Antióchiában hallottuk a szüleink véleményét! Ott olyan helyzetekben találkozhattunk velük, amilyenbe a családban nem kerültünk, és ennek révén új arcaikat ismerhettük meg. Ez egy kicsit olyan volt, mintha újra­ismerkednénk velük. És gondolom, ezzel ők is így voltak. – Mindig jó család voltunk, mindent meg tudtunk beszélni, az Antióchia mégis mintha gyengédebbé tette volna a kapcsolatunkat. Ölelkezősebbek lettünk tőle – teszi hozzá Julcsi. – Rengeteg ajándékot hozott a közösségi aktivitás is; az, hogy közös ügyünk lett a szüleinkkel. Vitt az élmény, amelyet az Antióchia jelentett. Kezdetben nem tudtuk, hogy ez mennyi munkával jár majd, ahogyan azt sem: hirtelen kitágul a családunk, a szüleinknek a négy mellé lesz még negyven „pótgyermekük”. De ez nem tett bennünket féltékennyé. Annyira szerencsések csak mi voltunk, hogy a vezető házaspár vér szerinti gyermekei lehetünk. Élveztük, hogy a házunk gyakran tele volt fiatalokkal, hogy közösségi központtá vált, hogy gyakran azt sem tudtuk, melyik szobában éppen ki alszik a szűkebb-tágabb közösség tagjai közül. Élveztük, hogy buli van. – Számomra anyaként nagy öröm volt az is, hogy „pótszülővé” váltam, ezáltal sok fiatal nehézségeibe beleláttam, és támaszuk lehettem, meg az is, hogy ez a gyermekeimnek is tetszett, őket is egy jó közösség tagjainak tudhattam – mondja Mária. – A mai napig jó látnom, hogy a fiatalok milyen otthonosan szórják el a cuccaikat itt-ott a lakásunkban – mosolyog Árpád. – A gyerekeink és magunk miatt, a közösségi élet teljesebb megélése érdekében kezdtünk bele az antióchiázásba. Majdnem csupán „mellék­körülménye” volt ennek a sok munka, szervezés, a magunk kényelmének alárendelése a szép cél érdekében. Amikor tíz éve megismertük az Antióchiát, akkora lelkesedés ragadott magával bennünket, amely mindmáig kitart. Sőt, még erősödött is a sok élménytől és annak hatására, hogy megtapasztaltuk, mennyi gyümölcse lett a vállalásunknak. Hogy mennyi élet fakadt belőle.

*

– Van egy mondás, amely szerint a mennyei Atyának csak gyermekei vannak, unokái nem – hangsúlyozza Udvardy György ünnepi beszédében. – És ez azért fontos, mert noha ma azért vagytok itt, hogy felidézzétek Isten hatalmas tetteit, amelyeket ebben a közösségben művelt, hogy visszatekintsetek a sok emlékezetes találkozásra, programra, a hitünk lényege mégsem az emlékezés, hanem a mindennapi újrakezdés, az öröm mindennapi megélése, a mai növekedés. Az, hogy a szívetekben öröm legyen, és tudjatok beszélni róla. A közösség öröméről, amelyet az Antióchiában éltek meg.

*

– Tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt került szóba először, hogy valakinek fel kellene vállalnia Pécsett az Antióchia ügyét – kezdi Mária az emlékezést a mikrofonnál állva. – Házas hétvégés elkötelezettségünk miatt jó ideig ellenálltunk, aztán tíz éve azzal vállaltuk el végül, hogy csak fél évig csináljuk majd. Ezután elmentünk egy Antió­chia-hétvégére Kaposvárra, és azonnal úgy beleszerettünk, hogy fél évvel később már eszünk ágában sem volt senkinek átadni a háttérházaspári szerepet. Hála Istennek sok helyen töltekezhetem lelkileg, de itt kapom a legtöbbet. A kamaszok a legjobb korosztály a világon, mert egyszerre jellemzi őket az önfeledt vidámság és a mély gondolatok. Életem legnagyobb ajándékának érzem, amikor meghallgathatom, ahogyan a hétvégéken szombat reggel egy szemtanú szerepébe helyezkedve elmondják a passió történetét. Mélyebb, átéltebb vallomásokat soha máshol nem hallottam még.

– A nagyhétvégéinken gyakran érzem úgy, hogy az Antióchiával mintha a mennyország egy darabkája költözne le hozzánk, és olyankor szívesen megállítanám az időt – folytatja Árpád. – Minden közösségi hétvégénk minden perce ünnep számomra, és arra vágyom, bár állandósíthatnánk ezt a lelki töltetet a mindennapjainkban. Az isteni jelenlét átélését kellene kiterjesztenünk minden egyes napunkra. Ebben segít az Antióchia.

*

Az Antióchia a közösségi élet egy megélési formája, amely különösen erős annak tudatosításában, hogy egymáshoz tartozunk, egymásra szorulunk. Újra meg újra ráébreszt, hogy szükségem van a közösségre, és a közösségnek szüksége van rám. Hogy nélkülem kevesebb lenne, és az odaadásomat igényli. Arra kér, hogy vessem bele és hagyjam sodortatni magamat általa. A kereszténység elemi tapasztalatával ajándékoz meg. Jézus tanítványainak egykori lelkesedését érteti meg élményszerű módon, a közösség erejének elementáris megtapasztalása révén.

Pécsen február 11-én egy olyan közösségben vendégeskedtünk, amelyben forró az egymáshoz tartozás öröme. Nagy-nagy családhoz hasonlítanak, amelyben senkiről sem akarnak megfeledkezni. Ám egy olyan családhoz is, amely nem zárkózik be, hanem testvéreként tekint az egész világra. És ettől egy kicsit maga a világ is testvéribbnek tűnik.