Természetesen nem minden francia filmről lehet elmondani, hogy kiemelkedő műalkotás. Az utóbbi időben talán a vígjátékok minősége esett vissza: leginkább a bájukból veszítettek, köszönhetően a szinte mindenütt követendő hollywoodi kliséknek.
Eric Toledano és Olivier Nakache új filmje, a magyarul kicsit megtévesztően Életrevalók címet kapott vígjáték is kerülgeti az amerikai filmgyártás csapdáit. Jó néhányba bele is esik. De ettől függetlenül elmondható: az utóbbi évek legjobb francia komédiáját készítette el a rendezőpáros.
A cselekmény, annak ellenére, hogy alapja valós történet, már a film világából is ismerős. Röviden és kérdésként megfogalmazva a lényegét: Vajon mi történik akkor, ha két olyan ember barátkozik össze, akikről legfeljebb csak annyi közös mondható el, hogy mindkettőjüket anya szülte, és hogy férfiak?
Adott ugyanis egy gazdag, művelt, ám nyaktól lefelé lebénult, ezért természetesen nem éppen életvidám francia férfi. És adott egy csóró, ám bivalyerős, jókedvű szenegáli bevándorló. Mondhatnánk: a film kettejük találkozásáról szól. De ezzel még nem mondtunk sokat. Hiszen a pörgő cselekmény közben elpárolognak az előítéletek, összecsiszolódik két ember. Egymás bajtársai, cinkostársai lesznek. És kiderül, néha gyógyítóbb a kemény őszinteség, mint a szánakozó, kegyes hazugság.
A film párbeszédei remekek. Egyetlen nagy poén is elvinné a hátán a filmet, ilyen például az operaházi jelenet. De az alkotók egyáltalán nem fukarkodtak a vicces helyzetekkel. Szinte minden filmkockára jut egy. Talán sokallhatjuk is őket. Időnként olyan érzése lehet a nézőnek, hogy a sok hülyéskedés a mély mondanivaló kárára megy. A film végére azonban helyrerázódnak az arányok, és az utolsó, felemelő percek után aligha távozunk hiányérzettel a moziból.
(Életrevalók, francia vígjáték, 2011, 112’)
