A Kis Színjátszó

Így a lepkék szárnyai valóban játszanak a színnel. A mi fajaink bizonyos szögből lilának vagy kéknek, más szögből sárgának, barnának vagy éppen feketének látszanak. Ez a „színjátszás” egyébként csak a hímekre jellemző. A nőstények megjelenése szerényebb, pikkelyeik egyszerűek, a fénnyel nem játszadoznak. A Színjátszó lepkék az avatatlan szem elé csak ritkán kerülnek. De aki ismeri őket, tudja, hogy megfelelő helyen és időben nem ritkák. A budapestiek pedig igazán szerencsések lehetnek, mert egy szezon alatt akár mind a három fajjal is találkozhatnak. A Nagy Színjátszót (Apatura iris), melyről már írtam az Új Ember hasábjain, június végén Dobogókő környékén könnyen megleshetik, amint kora reggel az erdei utakon sütkérezik. A Magyar Színjátszó (Apatura metis), pedig a Duna menti árterekben már Apostag környékén és attól délre a nagy árhullámok után megfigyelhető. A Kis Színjátszó (Apatura ilia) pedig, akiről most bővebben írok, gyakorlatilag mindenütt előfordul, ahol van egy üdébb nyárfaliget a nedves rét, az árokpart vagy a kis patakocska vagy éppen a kanális szegélyében: lehet ez a Margit-sziget, a Naplás-tó vagy akár Rómaifürdőn valamelyik árnyas utca. A Kis Színjátszót a bécsi Theresianumban tanító jezsuiták írták le 1775-ben, ők adták a faj latin nevét. A Skandináviában élő Linné nem ismerte, így 1758-ban megjelenő Systema Naturae című munkájában még nem sorolhatta fel. De úgy tűnik terjedőben van – talán a globális felmelegedés egyik jele – mert legújabban jelezték Linné hazájából is, habár csak kóbor egyedeit. Nálunk kifejezetten gyakori, és közel negyvenéves lepkésztapasztalatom alapján állíthatom: nálunk valóban terjedőben van, és egyre inkább megszokja az emberi környezetet és alkalmazkodik hozzá. A délelőtti órákban a hímek a föld közelében tartózkodnak, pocsolyák mentén, hullott gyümölcsön, állati tetemeken vagy akár mosatlan kukákon szívogatják az életükhöz fontos ásványi anyagokat. Később a lombkoronában kergetik egymást, és keresik a párjukat, aki rendszerint a lombok mélyén, árnyasabb helyeken él. Egy-egy Kis Színjátszó nőstény meglehetősen ritka jelenség, és többnyire akkor látni, amikor már lerakta petéit, és hosszú élete végén inkább a füzesek árnyékában egy-egy napsütötte meleget árasztó földdarabkán kitárt szárnyaival sütkérezik. A Kis Színjátszónak liláskék és sötétkék alakja van. Úgy tűnik, hogy ez utóbbi inkább a hűvösebb domb- és hegyvidéki, míg az utóbbi a melegebb síkvidéki élőhelyeire jellemző. De nálunk, a Kárpát-medencében mind a kettő együtt fordul elő. Bár sok mindent tudunk róla, azt még nem értjük, hogy miért szükséges számára ez a két egészen eltérő színalak. Örökség, vagy az élet óvatossága, felkészülés a váratlan eseményekre? Ki tudja? Az biztos, hogy még azok is, akik nem törődnek a lepkékkel, ha előttük felrebben és nagy ívekben a pocsolya fölött repkedni kezd a Kis Színjátszó, megdöbbennek, hogy micsoda szépséggel és micsoda gazdagsággal ajándékozott meg minket a természet – ami az Atya csodálatos műve, az élet kifogyhatatlan forrása: a teremtés.