A Kis Fehérsávos

Kevesebb a zöld terület, kevesebb az iható víz, kevesebb helye marad mindazoknak, akikkel az Úr az özönvíz kavarta vihar utáni egekre a szivárványt kifeszítve szövetséget kötött. Tehát minden marad a régiben, mert a pénzről nem lehet lemondani. A pénz pénzt fial. A pénzből nem lesz élet. A teremtés műve pedig – benne az emberrel – vár az Úr második eljövetelére, és folytatja kálváriáját.

Annak a természetrajongónak, aki ismeri a Duna-Tisza közének történetét, nem kell évezredekkel visszamennie az időben, hogy behunyt szeme előtt elvonuljanak a tájból eltűnt állatok és növények. Csak száz évvel lép vissza, és fölismeri a násztáncukat lejtő darvakat, a dűnék horhosaiban zöldellő nyíreseket és a turjánban meghúzódó farkast. Látja a füvekben surranó csíkos egereket meg a rájuk vadászó rákosi viperát. Látja a kecsesen libbenő Magyar Szemőcöt, az 1920-as években kipusztult nappali lepkét, a Melanargia suwaroviust. A folyamszabályozás és az iparszerűen termelő, gépesített mezőgazdaság a régi vízivilágot és legelőerdőket gabonasivataggá, fekete fenyvesekké és akácosokká formálta. Talán egész Európában nincs egy ilyen vidék, ahol még a gaz is idegenből került ide! Nincs már daru, se vipera, se szemőc!

A keresztény másképp látja a világot. Száz év éppen elég arra, hogy a nyitott szemmel járó lássa a reményt és az élni akarást, lássa a szebb jövőt. Az üdébb és ligetes akácosokat felveri a farkasalma, és lám, húsvét felé szárnyra kap bennük a csipkés böngör (Zerynthia polyxena). A lombban meg ott fuvolázik az aranymálinkó, egyik gyönyörű madarunk. A meredek partban ott a sok gyurgyókafészek is, a méhészek kevesebb örömére, és sebesen surran a csángó surán (Colias erate) a víz ellen emelt gát oldalában. Igen, a lepkék! Az enyhe telek vagy valami más kedvező változás eredményeként, ki tudja miért, de a csatornák menti füzesekben itt-ott egyre gyakrabban tűnik fel a magyar színjátszó (Apatura metis), és a magányos ostorfák körül olykor több tucat megnyúlt ajaktapogatójú, „csőrös" ostorfa csápék (Libythea celtis) is kergetőzik. És még sorolhatnám a sok-sok fajt, amely lassan, de szívósan hódítja vissza a megbolygatott és látszólag halottá lett vidéket, amely igazából a Teremtő békességének visszaengedett terület. És bár lehet, soha nem látott fajok érkeznek, de az élet közössége újraformálódik, és ennek nyomán kivirágzik.

No lám, és itt a legújabb lepke-érkező, a Kis Fehérsávos (Neptis sappho)! Tudományos nevét talán arról nyerte, hogy röpte szaffikusan kecsesen vitorlázgató, libbenő-rebbenő. Üde akácosainkban már szinte mindenütt törzsvendégnek számít. Olyannyira övé az erdő, hogy hernyója, mely régebben különféle ledneken élt, bizony már átpártolt az akácra. Pannóniában a szegény paraszt és a prédikátor, Tessedik Sámuel fáját eddig az őslakos állatok nem nagyon szerették, és csak magával a fával behozott akácmoly jelentett igazán veszélyt rá. Az, hogy a Kis Fehérsávos átpártolt az akácra, jelzi, hogy lehet, pár ezer év múlva a Robinia már teljes jogú tagja lesz a Duna-Tisza közi ökoszisztémának.

Pár ezer év? Hát igen. Mi, emberek csak egy-két, esetleg három emberöltő távlatában gondolkodunk. Még az írott történelemből sem tanulunk. De a mi Teremtőnk minden hibánkat igyekszik jóra fordítani. Ahonnan mi elvettük az életet, ő „visszacsempészi” újra. Az ültetvény lassan és szívósan, százféle alakban és formában tör át az időkön, és próbálja átszőni és palástjával betakarni a megsebzett és sívó homokká változtatott felszínt. A szúrós-tövises akáciskolából ritkás erdő lesz, enyhet adó, és közé növekszik nemcsak a csalán meg a bodza, hanem sok-sok egyéb is, helyet adva egyre többnek, és a hajdan virágzó Pannónia újból virágba borul.