A kínai festő békessége

Qi Baishi munkái ma igen kelendők és drágák. Értékük azonban elsősorban nem pénzben mérhető. Sok ezer dollár helyett egy belépőjegy ára is elegendő, hogy a kínai festő képei velünk, a lelkünkben maradjanak.
A művész 1864-ben született. Először fa- és pecsétfaragóként szerzett hírnevet, és csak élete derekán fordult a festészet felé. Akkor kötelezte el magát a tradicionális kínai festészet mellett, amikor kortársai figyelme a nyugati művészet felé fordult. Érdekesség, hogy a magyar közönség is láthatta már néhány képét 1930-ban és 1938-ban.
Qi Baishi másolással sajátította el a kalligráfia és a festészet művészetét. Saját stílusára rátalálva, merész színhasználatával kitágította a hagyományos kínai piktúra kereteit. Szívesen örökített meg apró élőlényeket: békákat, rovarokat, rákokat. A képek mellé megjegyzéseket írt, a festményre helyezett pecséten a szignója olvasható. A kalligrafikus magyarázatok néhol költőiek, néhol tárgyilagosak, sokszor kifejezetten szellemesek. S a szignók sem pusztán aláírások.
Az egyik legszebb az Őszibarackvirág-forrás című kép. Mellette ez a magyarázó kalligráfia olvasható: Soha nem jártam az Őszibarackvirág-forrás földjén, úgy képzelem, tiszta vizű csermely csörgedez rajta végig, féltem megriasztani az ott lakókat, ecsetem nem festette a képre a halászlegényt (aki odatalált). Akkoriban Yanjing (Peking) nyugati városrészében laktam, a Tigris évében (1938). Pecsét: Baishi Qi Huang. A pecséteken gyakori ez az aláírás: A buddhista asztalos vagy Baishi idős mester műve. Az „asztalos” megnevezés magára vonatkoztatva megkapó szerénységre vall. Ugyanakkor bölcsessége is megszólítja a szemlélőt. Utolsó képeinek egyikén ez olvasható: Öregember vagyok, már tudatlan.
A kiállítás talán legszebb része a „virágosnak” is nevezhető terem. Szilvavirágok, akácvirágok, tavirózsák szirmai és fenyők ágai marasztalják a látogatót. A tárlat megálmodói jó érzékkel itt tették lehetővé, hogy a szemlélők leülhessenek, és hosszan nézhessék a rájuk tekintő szépséget. Az egyik legszebb költői kalligráfia is ebben a teremben olvasható: A szilvavirág oly fehér, hogy a többi virág nem mer kinyílni tavasszal.
Qi Baishit buddhista nyugalmából a japán megszállás sem zökkentette ki. Igaz, a maga módján ő is lázadt az elnyomók ellen: afféle passzív rezisztenciába vonult. Házát vasráccsal vette körül, és ajtajára ezt írta: Hivatalos személyeknek
képet nem adok el. Nemcsak a művészetben járta a maga útját, de az életben sem hagyta, hogy befolyásolják. Még egy jövendöléssel is szembeszállt. Azt a jóslatot kapta, hogy hetvenöt éves korában balszerencse éri. Amikor elérkezett a jelzett életév, minden ekkor készülő képét két esztendővel későbbre datálta. Így játszotta ki a jóslatot. Időskori képeinek kalligrafikus feliratába több képre is ezt jegyezte fel: Megjósoltam magamnak, hogy békés, nyugodt öregkorban lesz részem. Így is lett. Számos elismerést kapott, általános megbecsülésnek örvendett. Élete vége felé egy ünnepségen így vallott: „Most döbbentem rá, hogy amit egész életemben kutattam, az a béke volt.” Kilencvenhárom évesen hunyt el, 1957-ben.
A kínai festő filozófiáját a budapesti tárlat utolsó képe foglalja össze. A címe: Üres vázába denevér száll. A denevér Kínában szerencseszimbólum. De a cím szójáték is, az írásjegyeket másként értelmezve a festmény üzenete a következőképpen is érthető: „Nyugalomban jön a boldogság.”