„A kilencvenkilenc eltévedtet keresem”

Fotó: Merényi Zita

Besorolhatatlan jelenség, részben civiles karaktere miatt, vagyis mert pap létére nem „papol”, és a magyar társadalom legeldugottabb zugaiba, a katolikus egyház, de az összes többi egyház berkein túlra is eljutnak a szavai, szabálytalan zsenijének híre. Tanít, de úgy, hogy senki ne érezze kioktatásnak; szórakoztat, de úgy, hogy közben mindig világos maradjon: komoly dolgokról van szó. Mindenki és mindannyiunk: hívők, nem hívők és útkeresők Pál Ferijére a napokban, kerek születésnapja miatt különösen is sokan gondolnak nagy szeretettel, hálával.

Bizonyára rengeteg ajándék vár Önre a születésnapja alkalmából. Mi az, amit leginkább kapni szeretne, de úgy, hogy senkitől ne kelljen kérnie?
– Már eddig is, előre is jó néhány ajándékot kaptam a születésnapomra. Baráti házaspártól például újra eperlekvárt, akárcsak huszonhét éve, elsőéves kispapként, aztán húsz éve, a szentelésemre. Számomra nem annyira az ajándék, hanem inkább az ajándékozó az érdekes. A vágyam sem valamilyen konkrét ajándék, sokkal inkább az, hogy bármit nyugodtan továbbajándékozhassak a kapott ajándékokból anélkül, hogy valaki megbántódna emiatt.

A továbbajándékozás burkolt kritika amiatt, hogy nem találták el, mit szeretett volna?
– Nem, nem kell eltalálni, mert bennem nincs elég tárgyakra irányuló figyelem, ezért nem vagyok jó alany ajándékozás szempontjából. Gyakran megesik például, hogy kapok valamilyen süteményt, beteszem a hűtőbe, aztán megfeledkezem róla. Az ajándékozásnak számomra a kapcsolati része a fontos, a tárgy pedig jel: kiegészítője a szeretetnek, amely az ajándékozóval összeköt.

Ön mivel ajándékozza meg magát a születésnapjára?
– Azzal, hogy együtt érzek magammal, megbecsülöm magamat, és megengedem magamnak, hogy hálás legyek azért, ha tenni tudtam-tudok másokért. Megengedem magamnak azt is, hogy örüljek, felhőtlenül vidám legyek, annak ellenére, hogy tisztában vagyok a hiányosságaimmal, gyarlóságaimmal.

Van-e bármi, amin a kerek évforduló miatt különösen sokat töpreng mostanában? Egyáltalán tulajdonít-e jelentőséget mélyebb, lelki szempontból egy ilyen alkalomnak, csak azért, mert kerek évforduló?
– Amikor harmincéves voltam, annyira nem érdekelt a születésnapom, hogy szinte meg is feledkeztem róla, és csak egy-két évvel később tudatosult bennem, hogy már megtörtént, hogy átléptem a nevezetes határt. Negyvenéves koromban éppen ellenkezőleg alakult: szinte megrémültem, hogy a fele, sőt – mert ki tudhatja – talán már a nagyobb része eltelt az életemnek. Emlékszem, éppen az érdligeti ciszter nővéreknél voltam akkor, és miközben a környéken sétáltam, felhívtam az ikertestvéremet, hogy megtudjam ő hogyan éli meg ugyanezt. Megnyugtató érzés volt, hogy ez ügyben sem vagyok egyedül.
Most leginkább a kíváncsiság erős bennem. Még nem vagyok ötven, még majdnem egy hét hátra van addig, és kíváncsian várom, hogyan fogom megélni, ha majd betöltöm.

Miért, számít valamilyen nagyobb változásra?
– Nem számítok. De elevenen bennem él annak az emléke, amikor apukám ötvenéves lett, anyukám pedig jelentőségteljesen ránk, a gyerekekre nézett, és ezt bejelentette. Érzékeltetni akarta, hogy komoly dologról van szó. Akkor meg is sejtettem, el is hittem, hogy ez valami nagyon komoly dolog. Ám aki akkor ötvenéves volt, azt öreg bácsinak tartottuk, míg én magamat egyáltalán nem érzem annak. Ennek talán az lehet az oka, hogy eleven maradt, elevenen tartottam a gyermek- és ifjúkori részemet, miközben a velük – korábbi önmagammal – való kapcsolatom már többé-kevésbé mentes mindattól a nyomorúságtól és aggodalomtól, ami annak idején jellemző volt rám, ezért sokkal pozitívabban tudok hozzájuk kapcsolódni, mint akkor.

Milyen sorsfordulatokon, döntéseken töpreng el a születésnapja kapcsán – főleg olyanokra gondolok, amelyeknek szerepük lehetett abban, hogy Önből nagy hatású előadó, egyfajta guru vált, aki sokak számára fontos vonatkoztatási pont, iránymutató és reményt adó személyiség.
– Lényegesek voltak a gyerekkori sérülések, amelyek mára begyógyultak vagy gyógyulófélben vannak. Kezelt sebekké váltak; már nem szivárog belőlük az élet, hanem jó fakad belőlük. A gyerekkoromat viszonylagos elhanyagoltságban éltem meg, mert anyukám befelé forduló személyiség volt, apukám pedig pilóta, akivel alig találkoztam. Emiatt a szó szoros és átvitt értelmében egy­aránt nehéz volt velük kapcsolatban lennem. A gyerekkoromban ebből következő hiányok, sebek tettek aztán együtt érzővé a sokféle gyengeséggel kapcsolatban.
Rengeteget unatkoztam gyerekként, mert a szüleim vagy a nagyszüleim nem „szórakoztattak”. Ezért meg kellett tanulnom, hogyan szórakoztassam én magamat, hogyan tegyem érdekessé magam számára a világot. Papnövendékként elhatároztam, hogy nem akarok unalmasan beszélni Istenről, hiszen Isten sem unalmas. Értékként ismertem fel, ha valami tartalmas és érdekes egyszerre. Akárcsak Isten és az ő titkai, amelyek egyszerre tartalmasak és vonzóak, érdekesek, színesek és magukkal ragadók.

Milyen papi életre és általában milyen életre vágyott fiatalon? Mennyire volt szándékolt, mennyire véletlenből vagy szerencséből fakadó, ami aztán történt; az, hogy éppen így, ennyire sikeresen alakult a pályája?
– Gyerekkoromtól sokat töprengő, vívódó ember voltam, ezért sem akartam felszínes, lapos kirakatéletet élni. Fiatalon sportoltam, és edző, méghozzá jó edző akartam lenni. Azért hangsúlyozom, hogy jó, mert kezdettől erős volt bennem a szenvedélyesség, az arra való vágy, hogy komolyan csináljam, amit csinálok. Nagyon tudtam keseregni, bánkódni is, ha ez vagy az nem sikerült elég jól. Nagyon-nagyon akartam, és kitartó is voltam, mert a családi környezetem – az, hogy a szüleim nem mindig voltak elérhetők – kitartóvá tett, megtanított a szükségleteimet késleltetni.
A szerencse és az elhatározás ellentétét illetően az a válaszom, hogy már a teológián megtanultuk: vannak az életben úgynevezett irányított véletlenek is. Sok minden biztosan nem rajtam múlt, sok kegyelemszerű fordulat révén alakult így az életem. Már rögtön, első helyen ez a helyzet a papsággal is. Talán soha nem mertem volna pap lenni, ha ezt Isten nem gondolja el rólam, ha csak én gondolom ki magamnak! Ma már tudom, hogy nekem ez még Istennel sem sikerülne – de Istennek sikerül még velem is.

Kik és mivel hatottak Önre a legerősebben útkeresése, fejlődése során?
– Nem konkrét neveket mondok, mert akkor az egész oldal betelne. Inkább úgy fogalmazok: azoknak köszönöm a legtöbbet, akik szerettek-szeretnek, mert az elfogadásukkal végtelenül megkönnyítették a dolgomat: emiatt befogadhatóbb volt, amit mondtak. Az értékátadás alapvetően a pozitív érzésekkel teli kapcsolatokban történik.
A hitélet és a mentálhigiéné területén egyaránt azok hatottak rám a legerősebben, akik elfogadtak, becsültek, és világos életlátásuk révén tudtak általam nem látott realitásokkal szembesíteni, sőt akár konfliktust is vállalni velem annak érdekében, hogy felismerjek, felfedezzek valamit, amire addig vak voltam.

Hogyan talált rá a saját hangjára, milyen tanácsokra volt különösen fogékony?
– A relatív gyerekkori elhanyagoltsággal együtt járt, hogy kevésbé zavart mások hangja, és ezért nem akartam másokat túlharsogni. Így könnyebben meghallottam saját belső hangjaimat, és ez a belső világ kalandozásra, felfedezésre csábított. Jobban is érdekelt, mint a külső.
Ami a tanácsokat illeti: kevésbé egy-egy mondat maradt meg bennem, mint azoknak a személyeknek a példája, akiket bölcsnek láttam, az ő árnyalt, gazdag világlátásuk. Erősen hatott rám, hogy leginkább az érdekelte őket, mit érdemes csinálni, ha már tudunk valamit. Hogy úgy gondolták, a tudás önmagában kevésbé érdekes, és az a fontosabb kérdés, hogy mit lehet vele kezdeni. Ezért sem lett belőlem tudós – bár lehet, hogy nem is lettem volna rá képes.

Mikortól tudja és hogyan ismerte fel, hogy mi a „külön bejáratú”, személyesen Önre szabott hivatása?
– Tizennyolc éves még alig múltam, amikor gyökeret vert bennem az a mély meggyőződés, hogy az emberek javára kell léteznem. Aztán amikor huszonhárom évesen papnövendék lettem, majd miután felszenteltek, ez tovább egyértelműsödött bennem abban az irányban, hogy mindenkihez küldetésem van, nemcsak azokhoz, akik a látható egyház keretein belül élnek, sőt jóval inkább a kívül levőkhöz, mint a többiekhez. Néhány éve pedig még jobban megértettem, kikre kell elsősorban figyelnem: mindazokra, akik valamilyen nyomorúsággal élnek. Ez egybevág az egyház küldetésével is. Igyekszem szeretni Istent, és ebből fakadóan javára lenni embertársaimnak. Megsejtve Jézus szeretetét nem merem azt a célt kitűzni, hogy másokat krisztusi módon szeressek, de a javukra lennem talán sikerülhet.
A jézusi példabeszéd szerint a pásztor otthagyja a kilencvenkilenc igazat az eltévedt egy miatt. Mi viszont gyakorta mintha az egyetlen igaz mellett vesztegelnénk. Az én hivatásom ezért is sokkal inkább a kilencvenkilenc eltévedt megkeresése.

Hogyan ébredt rá, hogy mit akar leg­inkább elmondani, és arra, hogy miként tudja a legjobban elmondani?
– A vasárnapi, templomi beszédeimben azt szeretném elmondani, amit mások nem mondanak el, és ami nem evidens. Szerintem ritkán érdemes olyasmiket mondani, amiket már a hallgatóság tagjai is mind tudnak. Ezért arra törekszem, hogy továbbgondoljam, elmélyítsem, új összefüggésbe ágyazzam a már ismert igazságokat. Ebben talán részben már a hogyanra vonatkozó válasz is benne van: befogadhatóan, emészthető formában akarok beszélni. Úgy, hogy az üzenet valóban meg is érkezzen azokhoz, akiknek szól.

Visszatekintve mely tévedéseiért, illúziói­ért a leghálásabb? Milyen nehézségek, zsákutcák bizonyultak utólag hivatását érlelőnek?
– Csak a papszentelés után jó pár évvel ébredtem rá, milyen sok „tenyeres-talpas” összetevője volt a motivációmnak, például annak a vágya, hogy becsüljenek. Először nagyon megijedtem, túl emberinek, gyarlónak éreztem ezt, és emiatt kevésbé tisztának az egykori döntésemet. De aztán visszaemlékeztem arra, hogy nemesebb motívumok is szerepet játszottak az elköteleződésemben, a mélypont pedig, amin túljutottam, hozzásegített ahhoz, hogy jobban el tudjam fogadni magamat. Emiatt ma már sokkal inkább megértem, amikor egy házas ember arról számol be, mennyi mindent nem látott, nem értett még, amikor a házasodás mellett döntött. Az efféle felismerések arra indíthatják az embert, hogy megújítsa, elmélyítse, megalapozottabbá tegye az egykori döntését.

Mit gondol, mi húzódik meg az Ön páratlan népszerűsége, „legendája” mögött? Mi az az igény, „elváráscsomag”, amelynek éppen Ön képes megfelelni? Mi a különbség a között, ami-aki Ön valójában, és aminek-akinek tartják vagy tenni akarják?
– Richard Rohr írja: amiért rajonganak értem, az nem én vagyok, és amiért gyűlölnek, az sem.
Azt hiszem, én a lelkialkatomból adódóan hiánycikk vagyok az egyházban. A többség számára a kiszámíthatóság, az eltervezettség, a hagyomány és a rend a legfontosabb. Én ennek inkább az ellentéte vagyok: erősen vonz az új, a mozgás, az élet születése és hullámzása, és kevésbé fontos számomra a biztonság vagy a másoknak megfelelni vágyás.

Miként határozná meg azt a szerepet, hivatást, amelyet papságán belül (vagy azon túl? – ez is kérdés) felismert a maga számára? Hogyan viszonyul ez papi hivatásához: hogyan egészíti ki, miben akadályozza, milyen ellentmondások adódhatnak a kettő között?
– A papi önazonosságom a nap huszonnégy órájában érvényes; olyankor is, amikor nem gondolok rá. De nem akarok mindig papi szerepben lenni, mert ennél árnyaltabbnak gondolom az emberi létezést. Hogy szakmaibban fogalmazzak: nem akarok kizárólagosan papi szerep­személyiséget kidolgozni, hanem a személyiségemet vágyom kidolgozni papként, de főleg azt a felismerésemet igyekszem elmélyíteni, hogy Istenre ne úgy tekintsek, mintha ő lenne az én életem része, hanem magamat lássam akként, hogy Isten életének része vagyok. A minap valaki azt mondta nekem: „Feri atya, azért szeretem, mert maga félig-meddig ember is.” Ez jólesett.