A lábmosás Jézus egész működésének összefoglalása – mondta Gáspár István
(Fotó: Kissimon István)
Irgalom: ez első hallásra kizárólag vallási fogalomnak tűnik, és azon belül is ködösnek. Valami kegyesre, az indokoltnál jóságosabbra gondolunk, ha meghalljuk a szót. Mintha azt jelentené, hogy jó vagyok valakivel, noha nem érdemelné meg. De leginkább Isten irgalma szokott az eszünkbe jutni, aki nem sújt le ránk, bármilyen rosszak vagyunk is, „jókra és gonoszokra egyaránt felkelti napját”. Ám hogy ezt az irgalmat mi indokolja, és hogy ember létünkre hogyan tudnánk Istentől eltanulni, az legtöbbször homályban marad.
Az egri találkozó egyik nagy erénye éppen az, hogy napokon át együtt élhetünk egy-egy ilyen fogalommal, és nemcsak arra kapunk lehetőséget, hogy jobban megértsük őket, hanem arra is, hogy átéljük, mit jelentenek. Sokak számára erős élmény volt kedden este a lábmosás (a kiscsoportok tagjai mosták meg egymás lábát), amelyet Gáspár István, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója vezetett fel, a bibliai jelenetet a János-evangélium prológusával hozva párhuzamba. Az Ige Istennél volt, mégis megtestesült. És ugyanígy: a megtestesült Isten rabszolga módjára megmosta tanítványai lábát. Mégis. Ez a mégis Jézus egész működésének összefoglalása, amellyel az embernek Istentől, embertársaitól és önmagától való elidegenedését akarja megszüntetni, hogy Isten gyermekei, barátai és testvérek lehessünk. Ez a kilencedik boldogság – hangsúlyozta Gáspár atya –, hiszen Jézus hozzáteszi: „példát adtam nektek”. Boldogok vagytok, ha ezt ti is meg tudjátok tenni egymással.
Ebben az elmélkedésben és a ferences Szabó Xavér előadásában is szóba került Júdás – ami engem különösen is megérintett, mert Júdás alakja, szerepe, viselkedése nagy rejtély számomra. Jézus vele is együtt vacsorázik, és az ő lábát is megmossa, vagyis nem tagadja meg tőle az irgalmát. Ő az, aki nem tud irgalmas lenni önmagához, amikor öngyilkos lesz. Tette rávilágít arra, hogy magunkkal szemben is lehetünk irgalmatlanok. Megeshet, hogy Isten felajánlja a megbocsátást, mi azonban nem tudjuk elfogadni. Talán mert nem hisszük el, hogy nekünk meg lehet bocsátani.
Pedig – mint Szabó Xavértól megtudhattuk – rengeteg olyan bibliai történet van, amelyekben Isten kezdeményez, ő siet az ember elé, és irgalmaz már akkor, amikor még nem is kérték az irgalmát: így történik a tékozló fiúról vagy az elveszett bárányról szóló példázatban. Isten irgalma talán leginkább az anya és magzata közötti kapcsolathoz hasonlítható (II. János Pál élt ezzel a bibliai képpel), ami még jobban kidomborítja, mekkora gyengédség él benne, és hogy semmit sem vár a szeretetéért cserébe.
Szerdán az irgalom gyakorlatba való átültetésének módjaival, lehetőségeivel ismerkedtek a résztvevők. Ennek óriási a jelentősége, hiszen csak annyit ér az irgalmunk, amennyit megélünk, megvalósítunk belőle. Czopf Éva Klára ferences nővér egyenesen az irgalom, a megbocsátás begyakorlásáról beszélt előadásában (vele készült interjúnkat február 21-ei számunkban közöljük). „Isten nem érzésre szólít fel, hanem döntésre. A szívnek és a fejnek nem kell feltétlenül messze esnie egymástól. Minden érzés meg van váltva. Az érzéseimért nem vagyok felelős, azért viszont igen, hogy mit teszek, mihez kezdek velük”, mondta Klára nővér, amit rendtársa, Dóra nővér (Nagy Emese Lilla) a délutáni műhelyben így egészített ki: a miatyánkban Jézus feltételhez köti az isteni megbocsátást, amikor azt mondja: „Engedd el az adósságunkat, amint mi is elengedjük a nekünk tartozóknak.” Ha így van, akkor Isten hozzá is segít bennünket a megbocsátáshoz; akkor is, ha néha csaknem lehetetlennek érezzük. Nem lehet megbocsátás nélkül élni, hiszen minden közösségben gyakran megbántjuk, nem szeretjük egymást eléggé.
Szintén szerdán hangzott el Orosz István görögkatolikus parókus előadása. Ez a dumaszínházas produkciókat idéző, helyenként mégis roppant megható vallomás Isten anyai és apai gondoskodásáról, gyengédségének még a büntetéseire is érvényes voltáról és üdvözülésünket szolgáló tetteiről szólt. Életszerű példákon keresztül szembesülhettünk azzal, hogy a magunk, családunk, közösségeink életében hogyan gyakorolhatunk irgalmat, helyezhetjük a másik érdekét a magunk hiúsága, önzése elé. (Orosz Istvánnal készült interjúnkat február 21-ei számunkban közöljük.)
Színesítette az összképet Khalil Abuna Youssef, a 2004 óta a budapesti Szemeretelepen szolgáló kopt esperes veretes beszéde, aki szigorúan az irgalom mellé helyezte az igazságot, és bűnbánatra, az ítélkező Istentől való félelemre intett. Az isteni irgalmasságot ugyanis a bűnbánat váltja ki, szögezte le – összhangban a kopt egyház fontos vonásával, hogy a megdicsőülést a fájdalmon keresztül keresi (mint szintén Youssef atyától megtudtuk).
Csütörtök délelőtt Nobilis Márió és Rohály Gábor, a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület elnöke beszélt a teremtett világ iránti irgalomról, amelyből jóval többre lenne szükségünk. – Mi az irgalom? – kérdezte Márió atya. – A szeretet isteni módja. Ez az, amit nekünk kellene megismertetnünk mindazokkal, akik kívülről figyelik az egyházat. Nem helyes, ha különválasztjuk magunkat a „nem katolikus világtól”, sőt éppen ellenkezőleg: minden erőnkkel azon kellene lennünk, hogy a közös pontokat keressük vele. Ferenc pápa részéről ennek jele az, hogy Laudato si’ kezdetű enciklikájának egyik záróimáját minden istenhívő figyelmébe ajánlja, és nem csupán a katolikus hívekébe.
Fontos a Föld és a szegények törékenysége közötti párhuzam felismerése is. Csak a szegényeken keresztül tudunk ugyanis eljutni Isten szívének gondolataihoz. Minden teremtmény hasznos, nemcsak azok, akik/amelyek hasznot hajtanak. Káros a selejtezés kultúrája, mert ugyanúgy fogunk bánni az emberekkel, ahogyan a tárgyainkkal bánunk. Ökológiai megtérésre is szükség van. „Nem válaszokat kell adnunk a problémákkal küzdő világnak, hanem válasszá kell válnunk számára” – tette hozzá Rohály Gábor, majd – ahogy lapunk teremtésvédelmi rovatában is rendszeresen teszi – számos praktikus ötlettel szolgált arról, hogyan élhetnénk környezetbarátabb módon, azaz irgalmasabban.
