A kiegyezés ködbe veszett részletei
Simor János későbbi bíboros hercegprímás,
1840 júliusában került a bécsi Pázmáneumba

 

Tegyünk egy kis kitérőt! Simor János későbbi bíboros hercegprímás 1840 júliusában kerül a bécsi Pázmáneumba tanulmányi felügyelőnek. 1850-ben újabb bécsi kinevezés következik: a Szent Ágoston hittani tanintézet tanulmányi igazgatója. Ez a birodalom legmagasabb katolikus papi képzőintézete. Komoly elismerés! Ebből következően, vagy ezzel összefüggésben, 1851-ben Thun Leo minisztersége alatt a birodalmi vallás- és közoktatásügyi minisztériumban osztálytanácsos lett. Amikor a magyar hősök a kardokat hüvelybe tették, egy fénylő egyházi karrier indult kibontakozásnak. Ám Bécsben a lázas tevékenység végcélja az volt, hogy hazánkat minden önállóságától megfosszák. Ahogy a később kiadott hercegprímási méltatás írta: „Az egyházhoz való hű ragaszkodásában nem ingatták meg… Könnyeztek a nemzet elnyomása felett, és szenvedő keblök vágyait egy boldogabb jövőben vélték felfedezni.” Vagyis a katolikus főpapság – Simor 1857-től győri püspök – a nemzeti politikával ellentétben az egyházi kötelezettségek miatt párbeszédben volt az udvarral. A politikusok közül pedig ki börtönben, ki önkéntes fizikai vagy lelki száműzetésben, ki letargiában.
Visszatérve az 1861-es audienciához: az osztrákok pontosan tudták, hogy Simor János minisztériumi osztálytanácsosként minden elképzelhetőt megtett a magyarokért. Egy példa fenn is maradt, a nemzeti nyelven írott iskolai tankönyvekért való eredményes küzdelme. A magyar iskolákban magyar tankönyvekből tanítsanak. Legalább ennyi adassék meg! Egy magyar, aki nem karddal, hanem munkával kívánja feloldani az ellentétet az osztrák és a magyar között. Otthon a miséin zsúfolásig megtelt a bazilika. Érdemesnek látták arra, hogy kikérjék a véleményét a magyarkérdésről. A tárgyalás kérdése: „Mit csináljunk?” Az alábbi választ kapták: „Tessék visszaállítani leg­alább az 1847-iki alkotmányt”. 1861-ben ez elképzelhetetlen volt. Talán még az udvariassági „majd megfontoljuk” sem hangzott el.
Teltek az évek, a katolikus főpapság eszméje nem változott: a közhangulattal nem teljesen egyezően az alkotmányos királyságban látta a megoldást. Időközben Simor János 1865-ben belső titkos tanácsosi rangot is szerzett. Még egy kis lépéssel bennfentesebb lett. 1866-ban ismét behívatta a miniszterelnök: megadják az 1847-iki alkotmányt! A válasz – a krónikák szerint –: „most már ez nem elég, már többet kérünk”. Szép volt tőle! Simort ismét hazaküldték, de ekkor már muszáj volt hozzátenni azt, hogy „megfontoljuk”.
Simor János 1867-ben lett hercegprímás, az „alkotmányos kibéküléskor a király és a nemzet között”. Ferenc József június 5-én fogadta az országgyűlés mindkét házának küldöttségét, mely a koronázási hitlevél átnyújtásával volt megbízva. Simor töltötte be a szónok szerepét, egy mondatát érdemes idézni: „A főrendek és képviselők, kiket felséged Magyarország jelen közgyűlésére egybehívni méltóztatott e sarkalatos okmányra nézve megállapodván –  itt szusszanjunk: vagyis, mi magyarok –, jelen országos küldöttség által azon édes reményben s azon legalázatosabb bizalommal járulnak felséged legmagasabb trónjának zsámolyához, miszerint azon szent törvényének megpecsételtetése tekintetéből, mely a magyar nemzetet a felséges uralkodó házhoz feloldhatatlanul fűzi, felkent fejét Szent István apostoli koronájával ősi szokás és törvény szerint megkoronáztatni, e végett pedig a királyi hitlevél szövegét, melyet itt jobbágyi hódolattal átnyújtani szerencsések vagyunk (vagyis koronázunk, de nem zsarnokot), mint egy új, reméljük istentől, fényes és boldog korszak zálogát legkegyelmesebben elfogadni, azt a nemzet bizalma és alkotmányos hűsége rendületlen kezességéül tekintetni s legmagasb királyi aláírásával szentesíteni méltóztassék.”
Megtörtént. Hogy a fenti úr a szépnagyapám nagybátyja volt? Ettől még dicsőbbnek látom a történetet, de talán ez megbocsátható…