„A kicsik között vagyunk otthon”

Fotó: Lambert Attila

Kivételesen termékeny 28 év áll mögötte. Büszke is rá, akárcsak férjére és gyermekeire, akik elviselték, hogy ő mindig csak dolgozott. Minden nagy kezdeményezéséről és sikeréről, még átdolgozott éjszakáiról is könnyed hangnemben, csevegősen mesél. Munkatársai koszorújában él: ötpercenként belép valaki, hogy megkérdezzen valamit, és egyébként is minden mozgásban van körülötte. Birodalmának sokat kacagó, gyámoltjaikkal gyengéden anyáskodó gazdasszonya, aki nem is próbálja tagadni, hogy amit Szombathelyen látunk-tapasztalunk, az maga az élete.

Olvastam egy nemzetközi konferencián elmondott előadását 2002-ből, amelyben családsegítő tevékenységükről számolt be. Ennek első része történeti visszatekintés: a karitász eredete, keresztény gyökerei és szombathelyi hagyományai ismerhetők meg belőle, és kiderül, milyen nagy múlt áll Önök mögött, milyen hosszú történet folytatói. Mit tanult ennek a múltnak a tanulmányozása révén a karitászról? Hogyan értette meg a 90-es évek elején, hogy miben áll, mi a háttere, és melyek a helyes módjai?

– A tanulási folyamat 1991. november 1-jén indult el számomra, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elrendelte, hogy minden egyházmegyében karitászt kell alapítani, és ennek nyomán Konkoly István püspök úr, családunk régi barátja megkeresett, hogy legyek karitászvezető.
„De hát én csak az óvodához értek!” – tiltakoztam, mivel a Savaria cipőgyár egyik szárnyának leégéséig óvónő voltam, és akkoriban éppen keresztény szellemiségű óvoda alapításán törtem a fejem. „Ne aggódj – nyugtatgatott –, majd együtt megtanuljuk, hogyan kell csinálni.” Így aztán Győrvári Edith nénivel, Gombás Istvánné Panni nénivel és Horváth József atyával elkezdtük a szervezést. Ami azt jelentette, hogy plébániáról plébániára vándoroltunk Vas és Zala megyében. Több idősebb atyával találkoztunk akkoriban, akik még emlékeztek a régi, háború utáni karitászhagyományokra, így aztán jó ötleteket kaptunk tőlük, amiket vihettünk tovább a következő településekre. Későbbi a példa, de nagyon szép és jellemző: amikor 1998-ban a kárpátaljai árvízkárosultak számára kértünk adományokat, Rum köz­ségben azt találták ki, hogy aki nem lesz otthon, a szeretetcsomagját akassza ki a kertkapura egy-egy zacskóban. És egyetlen kertkapu sem maradt üresen!
A fejlődésünk szempontjából óriási jelentőségű volt a kapcsolatfelvétel az osztrák karitásszal. Már a kezdet kezdetén ki-kimentünk hozzájuk egy-egy napra Klagenfurtba, Eisenstadtba vagy Bécsbe, a karitász fővárosába. Láttunk karitászóvodát, mozgássérült és szellemi fogyatékos embereket foglalkoztató intézményt és ostyasütő műhelyt, amelyben akkor éppen egy kilencvenéves szerzetes dolgozott. És az élményektől megszédülve tértünk haza. „Hatalmas léptekkel kell haladnunk, hogy utolérjük őket”, mondtam József atyának, de ő bölcsen így felelt: „Nem, nem: éppen hogy apró léptekre, »fontolva haladásra«, az Ausztriában látottak hazai viszonyokra alkalmazására van szükség.”

Ön különböző felsőoktatási intézményekben oktat, és ennek során, gondolom, az elmúlt évtizedek tapasztalatait is átadja. Melyek a karitászmunkának, -szemléletnek azok az elemei, amelyek tanítás útján továbbadhatók? Tanulható-e egyáltalán a mások jólléte iránti elkötelezettség? Mert sokak szerint vagy megvan valakiben a karitatív hajlam, vagy nincs; ezen kívülről változtatni nem lehet.

– Én is voltam deák, Konkoly István püspök úr ugyan­is beiskolázott. Kétszer is. Először a Testnevelési Egyetem Szombathelyre kihelyezett mentálhigiénés képzésén, aztán egy év szünet után a Pázmány egyetem szociális menedzser szakán pallérozódtam. A mentálon az érdeklődés fenntartása végett sok példával éltek, anekdotákkal színesítették az előadásaikat a tanáraink. A Pázmányon pedig, mivel a szociális terület és lelki közösségek vezetői, köztük papok voltak az évfolyamtársaim, egymástól is rengeteget tanulhattunk, és mindig konkrét esetek, életből vett példák nyomán. Óraadóként, tereptanárként is ezt az eszményt követem, és a hozzánk gyakorlatra érkező diákokat is rendesen bevonjuk a munkánkba. Emlegetik is később mindig, hogy milyen jól érezték magukat nálunk. Mert közös kávézások, főzések, étkezések, nagy beszélgetések élményével gazdagodnak. És a frontvonal tapasztalataival, amikor rászoruló családok otthonaiban járnak, és átélik, mit jelent valakinek a helyzetén tevőlegesen javítani.

Mit tehet a vezető azért, hogy egy szervezetben meghonosodjon, a hétköznapokba tartósan beépüljön a segítés lelkülete?

– A székem és az íróasztalom tudná a legjobban megválaszolni ezt a kérdést, alig látnak ugyanis. Az én jelmondatom a „Fogjuk meg, és vigyük!”: semmiből nem akarom kivonni magam. Együtt vagyok és dolgozom a munkatársaimmal egész nap, munkához öltözöm reggel, és nem szép ruhába. Volt, hogy egy kollégámmal egy egész lakás berendezését lehoztuk a VIII. emeletről ketten, pedig az ülőgarnitúra nem is fért be a liftbe. 1995 táján pedig egy huszonkét tonnás kamiont pakoltam tele naranccsal Bicskén a sofőrrel, általános iskolai osztálytársammal és jó barátommal, akit vasárnap délelőtt sikerült rábeszélnem, hogy vállalja az ingyen­fuvart. Hazafelé látjuk ám, hogy gyűlnek-gyűlnek a viharfelhők. S mivel ponyva nem volt a kamionon, a narancs pedig papírdobozokban volt, rettenetesen aggódtunk, hogy a rengeteg önkéntes nem hiába vár-e bennünket Szombathelyen. Ha az a vihar idő előtt leszakad, nem lehetett volna kipakolni a szállítmányt, legfeljebb kilapátolni. De nem szakadt le, csak akkor, amikor több óra munka árán már az utolsó dobozokat is sikerült biztonságba helyeznünk. Ilyen a gondviselés.
Amit mi adunk a hallgatóinknak, az önkénteseinknek és a táborokban, a külföldi segélyakciók során a gyermekeinknek – amint a fiam ma is emlegeti –, egy életre szól. Minden szociális munka tankönyvnél nagyobb erővel adja át a szolgálat örömét. Mert ráébreszt, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb körülmények között élő, ránk szoruló emberek, gyerekek; akár már húsz-harminc kilométerre is az országhatártól, például Kárpát­alján, ahová évtizedek óta rendszeresen járunk.

Fontos kérdés a karitásszal kapcsolatban az önkéntesség és a professzionális működés kettőssége és viszonya is. Az, hogy egy profi szervezet hogyan vonzza be és foglalkoztatja, alakítgatja, nevelgeti az önkénteseit. És az is, hogyan őrizhető meg az önkéntesség frissessége, kedvessége, lendülete az üzemszerűségre, elszürkülésre hajlamos profi intézményekben.

– Mindig jelen kell lenni mindenütt, a plébániai karitászcsoportokat nem szabad magukra hagyni! Ezért évről évre egész napos lelkigyakorlatot szervezünk nagyszerű atyákkal, kültéri keresztúttal, mindig gyönyörű környezetben – hogy elmélyítsük a karitász lelkületét. Töltekezünk, és erre az alkalomra lehetőség szerint mindenkit elvárunk. Az ideire Majnek Antal püspök atyát hívtuk meg Kárpát­aljáról. Csupán főállású munkatársakként, és nem profikként gondolunk magunkra, éppen az Ön által elmondottak miatt. Mert őrizni akarjuk magunkban és egymásban az önkéntesség lelkesedését.

Ön mindig a kicsinyekkel, szegényekkel, gyámolításra szorulókkal foglalkozott, de mindig a nagyokkal együttműködve, az ő segítségüket, hozzájárulásukat, adományaikat kérve, vagyis közvetítőként, két világ határán. Miként hatott ez a gondolkodására? Hogyan tudja kezelni, hogy a kicsik szolgálata révén nagy ember lett, aki politikusokkal, vállalkozókkal tárgyal, főpapok munkatársa, és még a pápa is fogadta?

– Nagy emberek között forgunk, de aztán mindig visszatérünk a kicsik közé. Nem tűnünk ki közülük, nem válunk naggyá, és az ő oldalukon állunk. Amikor például egyszer a gyáriparosokkal tárgyaltam, amint visszatértem a központba, azonnal körülvettek a nálunk védett munkahelyen dolgozók, és kérdezgetni kezdtek: „Lesz munkánk továbbra is, Marietta?”
Jó, hogy sokat tanultam, mert ez kellett ahhoz, hogy az üzletemberek, döntéshozók egyenrangú félnek tekintsenek, amikor tárgyalnak velem. De eredetileg nem erre szocializálódtam. Óvodából jöttem, a gyerekek közül, és az én kincseim – ahogyan az Egyház kincsei is – mindig a rászorulók maradnak. Mi köztük vagyunk otthon.

A szombathelyi egyházmegyei karitász építkezése az elmúlt évtizedekben óriási innovatív erőről, nagy tudatosságról és ambíciókról tanúskodott. Milyen logika húzódott meg a növekedés, terjeszkedés mögött? Milyen igények, szükségek nyomán jöttek létre az új meg új intézmények? És az sem mindegy, hogy Ön mennyire lehetett önálló, kezdeményező e téren.

– A kreativitásomra mindig szükség volt. Például amikor Veres András püspök atya hozzánk került, megkérdezte tőlem: „Miért van az összes intézmény Szombathelyen?” A szenvedélybetegek Hársfa-háza, amely átmeneti otthon, nappali ellátó és foglalkoztató egyszerre, a RÉV szenvedélybeteg-szolgálat és a Szikla pszichiátriai gondozó már megvolt akkor, és mindegyiknek a születésénél
ott bábáskodtam. De püspök atya kérdése nyomán hamarosan támadt egy újabb ötletünk. 2010 márciusában Rómába zarándokoltunk, és útközben elvetődtünk Venzo­néba, amely a levendulatermesztés és -feldolgozás révén virágzott fel az 1970-es évekbeli földrengés után. 2500 ember élt ott ebből. Ennek a látogatásnak a nyomán nyílt meg később Vásárosmiskén a Levendula-házunk. 1200 tő levendulával indultunk, ma pedig már húszezer van! Kríziskamra programunknak az a gondolat volt az alapja, hogy megváltozott munkaképességű rászorulóinknak a foglalkoztatás révén keresetet is tudjunk biztosítani. Az induláshoz föl kellett újíttatnunk az üresen álló vásárosmiskei plébániaépületet, ami sokak segítségével és gondviselésszerű fordulatok révén sikerült. Nagylengyelben szociális nappali ellá­tó­intézményt hoztunk létre, amely szintén a megváltozott munkaképességű klienseinknek adott lehetőséget, hogy kiszakadjanak az otthoni környezetből, és ismét dolgozni tudjanak. 2011-ben megnyitottuk a kemenespálfai szociális központunkat, ahol nappali ellátás keretén belül szintén megszerveztük a foglalkoztatást. 2018 őszén pedig Székely János püspök atyával megnyitottuk egyházashetyei központunkat, ahol közösségi ellátást biztosítunk pszichiátriai és szenvedélybetegek részére. Most az ottani foglalkoztatás kialakítását szervezzük. Összesen 370 megváltozott munkaképességű munkavállalót foglalkoztatunk.

Mely kezdeményezéseire különösen büszke?

– Minden intézmény egyformán fontos a karitász többi vezetőjének és nekem is. Nardai gyerektáborunk talán még­is egy kicsit közelebb áll a szívünkhöz, hiszen ott minden nyáron nyolc héten keresztül gyerekekkel foglalkozunk, és a sok-sok vidám arc feltölt bennünket, felvidítja egész lényünket. Ez a tábor már 13 éves, tavaly 1200 gyermeket nyaraltattunk ott. Nagyon sok önkéntesünk van, köztük gimnazisták, akik nálunk végzik az ifjúsági közösségi szolgálatukat. Az ölbői gyógyfüves házunk és a mellette levő Kneipp-kert, valamint a gyümölcsészetünk jó ügyet szolgál: bevételükkel nagyon jól támogatják a karitászt. A Szombathely belvárosában lévő Fairplay kávézónk mindenki szerint egy csoda, pedig nem volt hozzá dizáj­nerünk, minden bútorát plébániákról és idős falusi barátainktól szedtük össze. Igaz, aztán újrahúzattuk és felújítottuk őket. A kávé grazi közvetítéssel Dél-Szudánból érkezik, és a bevétel oda folyik vissza.

Tevékenységükben különösen hangsúlyos a pszichiátriai betegek segítése. Hogyan találtak rájuk?

– A városi szociális intézmények nem foglalkoztak velük, míg a hajléktalan embereknek, az időseknek és a családoknak megvolt a maguk intézményrendszere. Ezért 1996-ban felvállaltuk a pszi-
chiátriai és szenvedélybetegek prevencióját, közösségi gondozását, nappali ellátását és foglakoztatását. Vidéken sokan élnek úgy pszichiátriai problémákkal, hogy az egész­ségügyi ellátáson kívül más támogatást nem biztosítanak számukra. Munkához nem jutnak, és csak akkor vannak emberek között, amikor időnként kórházba kerülnek. Mi viszont a nappali ellátóinkban foglalkoztatást és társaságot biztosítottunk nekik. Megható látni, milyen kedvesen segítik egymást! Néha egyikük-má­sikuk betelefonál, amikor betegnek érzi magát, és a rosszullétére hivatkozva otthon akar maradni. De mi – félig-meddig viccesen – mindig azt mondjuk nekik a telefonba: „Mindenképpen jöjjön be; »legyen rosszul nálunk«: majd mi segítünk, hogy javuljon az állapota.” Mert ha közösségben van, máris jobban lesz, ezt sokszor megtapasztaljuk.

Az MTA dísztermében február 11-én elmondott rövid beszédében, az életműdíj átvétele után elárulta, lassan gondolkodni kezd a visszavonuláson, hogy egyszer majd kedvére unokázhasson. Mit tehet annak érdekében, hogy az eszmény, amely az Ön személyes hatóerejének köszönhetően különösen is jelen volt a szombathelyi karitász berkeiben, továbbra is hatni tudjon?

– Ha erre emlékszik, valami másra is emlékeznie kell. Arra, hogy azt mondtam: az életműdíj nemcsak nekem szól, hanem a kollégáimnak is. És hogy megkértem őket, álljanak fel, hadd lássa őket mindenki. Mi mindent együtt csinálunk, egymást jól kiegészítve végeztük a feladatainkat az elmúlt 27 évben. A stafétabotot abban a pillanatban át fogják venni, amint én három év múlva, a harmincadik évforduló után nyugdíjba megyek. Sőt: bizonyos értelemben már át is vették. Nincs miért aggódnom.