Fotó: Merényi Zita
Egyfajta fogalommagyarázattal indítottunk, a Szent Márton-hegyi közösség évezredes történelmi múltja, egyházi úttörő szerepe és manapság gyakran fényűzőként emlegetett jelene ugyanis sok tisztázandó kérdést vet fel. Kibékülésről, kiengesztelődésről, dialógusról, stílusokról és alkotásokról esett szó.
– A közösséget vezető Várszegi Asztrik főapát úr legfőbb érdeme és az elmúlt huszonhét év legnagyobb eredménye szerintem az, hogy aki belép a pannonhalmi monostor kapuján, maga mögött hagyhatja társadalmi rangját, leteheti álarcát, szerepkörét. Önmaga lehet Pannonhalmán. Ennek viszont van egy további következménye is. Például azt vettük észre, hogy mind a baloldali gondolkodók, mind a jobboldali elkötelezettségű emberek szabadon beszélnek nálunk, mert otthon érzik magukat. Ebből adódik, hogy a „másik” oldal sértve érzi magát. Ez persze a politika szintje. Ami az anyagiakat illeti, Pannonhalmának úttörő szerepe volt a rendszerváltás idején a gazdasági alapok megteremtésében, lehetőségei kibontakoztatásában. Hamar kezdett vállalkozásokba. Az utóbbi időkben egyházmegyék, szerzetesrendek esetenként sokszorosát kapták támogatásként annak, amiért Pannonhalma az elmúlt időszakban megdolgozott. Rögös út vezetett idáig, a sikerekig. Ezért fájdalmas hallani, hogy mindig Pannonhalmát emlegetik a „gazdag kolostorként”. Sok-sok sztereotípia él velünk kapcsolatban. Kialakulhatott az a kép, hogy Pannonhalma sajátos utat jár be a magyar egyházban, és ide csak „hullik a pénz”. Emögött azonban cselekvés, rengeteg munka van. Ez is beleíródott a huszonhét év történetébe. És akár tetszik, akár nem, ezt a történetet sokan másként olvassák. Kérdés, mi magunk hogyan tekintünk rá. Szembe kell néznünk azzal, ha ez alatt az időszak alatt sérelmek, fájdalmak is születtek. Vannak, akiknek nem tetszik az, ahogyan szerzetesközösségként élünk. Amikor Asztrik főapát befejezte közösségi szolgálatát, egy beszélgetés során elmondta: tudatában van annak, hogy Pannonhalma sérüléseket okozhatott egyeseknek. Ennek a felelősségével szembe kell nézni.
Ha jól érzem, a kibékülés gondolata és igénye egyenes folytatása Pannonhalma mottójának, nevezetesen annak, hogy az a párbeszéd, a találkozások helye.
– Így van. A kibékülés azért is fontos, mert saját életünkben és a magyar társadalomban is látunk törésvonalakat. És nincsenek receptjeink, módszereink arra nézve, hogyan lehet áthidalni ezeket. Egyet tudunk: szembe kell nézni a töredezettséggel, és nem szabad belenyugodni. A kibékülés, maga a szó, számomra ennek a nyitottságát hordozza. Sokat gondolkodtam rajta. Választhattunk volna egy emelkedett, „vallásos formát” is, a kiengesztelődést. De az túlságosan lefoglalt, szerintem a mai közbeszédben az egyházi szféra érthetetlen terminus technicusai közé tartozik. A gyermekkorom kibékülés szava számomra azt az őszinte vágyat fejezte ki, hogy a feszültség nem jó, és együtt tegyünk valamit a feloldásáért. Béküljünk ki! Mert a köztünk lévő feszültség mindkettőnket rombolja. Nekem biztosan fáj. Állítsuk helyre a kapcsolatot. A kibékülés szóban van egyfajta naivitás, amely nem passzol a mai világi tapasztalatainkhoz, de ez nem baj. Amikor a közösségben gondolkodtunk a kibékülésen, tudatosítottuk, hogy az nem lehet hiteles, ha nem magunkon kezdjük. A kibéküléshez tartozik, hogy felvállaljuk, kimondjuk: vannak hibáink és gyengeségeink; és el kell tudnunk fogadni, ha valaki kritikával illet minket. Azt hiszem, valójában ezen a ponton válik el, hogy Jézust követjük-e. Amíg másnak könnyen megmondom, hol változtasson az életén, addig képmutató vagyok. A kibékülés témát választva a legnagyobb veszély, hogy hipokritává válunk, ha valami olyan elvet tűzünk a zászlónkra, amely felé még az első fájdalmas lépést sem tesszük meg. Nem lehet a magyar társadalomba bekiabálni, hogy béküljetek ki, ha nem nézünk szembe azzal, hogy mi is okozunk feszültségeket, megsértettünk másokat, és adott esetben mi sem tudunk kibékülni.
A kibékülés „csak” halvány vezérmotívum idén, vagy konkrétan megjelenik a programok, események témáiban is?
– Akkor van értelme, ha meg tudjuk jeleníteni. Ahogy a kibékülés módja is változó és sok lépést jelent, úgy a programokban is különböző aspektusai jelennek meg. Az önmagunkkal való szembenézéshez, az önmagunkkal való kibéküléshez szükség van a csendre. A megrendültségre. Ahogy az 51. bűnbánati zsoltárban olvassuk: a megtört szívre. A megtört szív számomra a nagyböjt. A nagyböjti koncertsorozatunk három előadása arról szólt, hogy a bazilikában, a szerzetesközösség jelenlétében létrejött egy olyan tér, amelyben a megtört szív reflektálhat önmagára. A Szent Efrém Férfikar előadása, Arvo Pärt Stabat Matere vagy Haydntól A Megváltó hét szava a keresztfán a bencések elmélkedésével olyan csöndet teremtett, amelyben a zene egyetemességének köszönhetően az ember Isten előtt érezhette magát.
Úgy tűnik, hogy az egyház – még mindig – nem mérte fel a művészet teológiai jelentőségét. Óvatosságból, bizalmatlanságból vagy leginkább ismerethiányból fakadóan nem számol egyes „világi” remekművek nyilvánvaló spirituális közvetítő erejével. Pedig a belülről jövő, az őszinte mindig hitelesebb a „megrendeltnél”…
– Három szempontom van. Szerintem a legkomolyabb műalkotások valójában a bennünk lévő csendhez visznek közelebb. Ahhoz a csendhez, ami bármi mélynek a feltétele. Mi, szerzetesek, háromnapos csendes meditációval készültünk az apátválasztásra.
A csend és a jelenlét a lényeg megtapasztalásának különleges alkalma. A zene is koncentrációt és „csendet” teremt. A mélységgel – önmagunkkal és az Istennel – való találkozás lehetőségét adja. E csend megteremtésére az egyházi nyelv olykor nem képes. A liturgia igen. Akkor, ha alázatos, meditatív és igényes.
A második szempontom, hogy a kultúra szerintem sohasem az egyház és a hit szolgálóleánya. A kultúrát létrehozzuk, de nem birtokoljuk. Nem lehet birtokolni. Egyetemesebb annál, hogy az egyház azt mondhassa: „ez az én kultúrám”, vagy azt, hogy „én tudom, mi az”. A hívő ember kezében a kultúra nem eszköz, hanem kifejezési mód. Társ. Párbeszédben vagyunk, ízlelgetjük, hallgatjuk… De éppen úgy nem birtokoljuk, ahogyan Isten igéjét sem – mert az mindig több nálunk. Isten igéjének befogadása rokonít bennünket azokkal, akik a kultúrát fogadják be, és annak megértéséért küzdenek. Végül a harmadik szempont: a minőség.
És hol van ma az egykor élen járó, kultúrát teremtő egyház?
– Ez az izgalmas benne. Nem azért teremtett kultúrát az egyház, mert ő volt a kultúra birtokosa, hanem mert egyrészt neki voltak eszközei, másrészt őszintén el akart mondani valamit. A kultúra eredménye olyan, mint a teremtés vagy egy műalkotás születése. Abban a pillanatban, hogy létrejött, önálló életet él. Nem kontrollálhatom. Ha én akarom megmondani, hogy mi a kultúra, mi az én meggyőződésem szerinti érték, már irányítani próbálom. Nem engedem, hogy a saját útját járja. A XIX–XX. században az egyházban alkalmazott művészet szerintem itt ment félre. Erősebb volt a teológiai, a megrendelői igény, mint a művészet önállósága.
Ha már itt tartunk, a burjánzó barokk külsőségessége, „képmutatása” nem elítélhetőbb ebből a szempontból? Amikor a talmi látványosságigény felülírta a lényeget, a „láthatatlant”… Végül is a korszak azon újítói lettek örök érvényűek, akik „nem oldódtak fel”, hanem egyéniek és egyéniségek maradtak a maguk területén.
– A barokk nagy lehetőségének azt érzem, hogy az egyház akkoriban ugyanazt a művészeti nyelvet, eszköztárat használta, mint a világi szféra. Oda-vissza egységes irányzat volt. Az egyház nem ijedt meg attól, hogy e kissé mondén megjelenési formát bevigye a saját terébe, sőt ezt tette az ellenreformáció eszközévé. A főurak pedig ugyanolyan színű ruhákba öltöztek, mint a templomban a papok. Az egyház ezután kezdett lemaradni a kultúra terén. Többek között ezért értékelem nagyra a ritka szecessziós egyházi művészetet. Ott érzem, hogy a művészet eszközeivel még újat tudott hozni. A szecesszió, az art déco azonban egyúttal a „neo” ideje is, amelyet viszont szívesen alkalmazott az egyház. Állandó szemléltető példám, hogy az 1930-as években született Budapest XI. kerületében a neobarokk ciszterci épületegyüttes, Pannonhalmán pedig ugyanekkor a Bauhaus stílusú gimnázium. Ez utóbbi szerencsére nem neoklasszicista lett. Mai szemmel nézve a neo néha kifejezetten ijesztő. Mert nem őszinte, nem a kor emberének aktuális érzését fejezi ki.
E rövid művészettörténeti kitérő után milyen kiemelt programokat társítana az elmondottakhoz a kibékülés vonzáskörében?
– A kibékülés – a dialógus folytatása – például a zenéhez való viszonyunkban meghatározó. Párbeszédben vagyunk a különböző alkotó nemzedékekkel, az egyházi és világi, régi és kortárs művekkel. Az említett nagyböjti koncertek, a következő nyáresti orgonahangversenyek ugyanezt az elvet követik, akárcsak az Arcus Temporum fesztivál. A magyar kultúra legjavát igyekszünk bevinni a kolostorba. Nem előkelősködésből, hanem mert Pannonhalma az eltérő álláspontok, életek, felfogások találkozóhelye is. Művészgenerációk békülhetnek, amelyek esetében az öndefiníció a múlthoz képest – pró vagy kontra – mindig végtelenül fontos tényező.
Mácsai Pál lesz idén a házigazdánk, aki e kibékülés és a találkozás jeles szószólója. Két időszaki kiállításra hívnám még fel a figyelmet. Nagyon jelentősnek ígérkezik a Főmonostori Kiállítótérben megrendezett kortárs képzőművészeti tárlat. Mélyi József kurátor hat élvonalbeli alkotót kért fel, hogy reflektáljon mind a kibékülés témára, mind Pannonhalma elmúlt huszonhét évére. Itt látom azt, hogy nem beszélhetünk a kibékülésről addig, amíg rá nem nézünk a múltunkra. Számomra ez arról szól, hogy valahogyan élt a közösség, ott hagyja a lenyomatát a történelemben, és mások kezdik el olvasni azt, amit alkottak. Nagyon érzékeny embereket, művészeket hívtunk meg, hogy ezúttal olvassanak belőlünk. Na, itt kell lemondania az egyháznak a művészet feletti gyámkodásról. Ha kapok egy művet, ki kell tennem a falra; akkor is, ha nem örülök annak, amit látok. Lehet, hogy éppen ebből születik az igazi kibékülés. Azt hiszem, nagyon mélyre vezeti a nézőt ez a tárlat. Olyan rekeszeket nyit ki a szerzetesközösség tagjaiban és az inspirációt kereső látogatókban, amelyek eddig zárva voltak. Azért különleges, mert – ahogy a kurátor is írja – a kortárs művészet jellemzője általában nem a kibékülés, inkább kiélez, ellenpontoz. Ahogyan az sem gyakori, hogy egy egyházi közösség valódi párbeszédet kezdeményez, és nem „megrendel” valamit. A másik időszaki tárlatunk, Hölvényi Kristóf pannonhalmi öregdiák menekültsorsokat bemutató fotókiállítása a városközpontban, az Apátsági Galériában nyílt meg Két világ közt címmel. Nagyon érdekesen reagál a menekült szóra és jelenségre rakódott sztereotípiákra. Egyházi kulturális térben, a dokumentarista fotózás eszközeivel érvel, de úgy, hogy a fotográfus meggyőződése ne legyen kizárólagos, ne vezesse, ne befolyásolja a nézőt.
A dokumentarista fotó egyfelől teret enged a történteknek, másfelől nem tud mást, csak a kép készítőjének szemével láttatni, ami hihetetlen feszültséget teremt. Remek fotók. Itt nincsenek előre gyártott válaszok. Csak kérdések. Rengeteg kérdés.
