A kezek fölfelé nyúlnak

A Váci egyházmegye legdélibb esperesi kerülete átnyúlik a Tisza túlsó partjára, Szolnok alatt hatvan kilométerre, egészen Csépáig és Szelevényig. Minden plébánosra háromnégy település jut, s a kisebb tiszai falvakban vasárnaponként jó, ha négyen-öten járnak templomba. A városok jobb helyzetben vannak: Szolnok, Tiszaföldvár, Martfű, Abony, Cegléd, s a népesebb községek, Jászkarajenő és Újszász. Az utóbbi évben több fiatal lelkipásztor került a vidékre. Máthé esperes gyors számolást tart: három lelkipásztor hetven fölött jár, „hatvanévesen ketten vagyunk”, a többiek harminc–negyven közöttiek.

 

Azt gondolnánk, a falvakban maradt meg inkább a hagyományos kereszténység, egyáltalán a vallásos érzés és tudat. Aztán kiderül, a városokban elevenebb az élet. Szolnokon, a belvárosi plébánián, ahol Máthé plébános szolgál, összesen négy katekumencsoport működik, Paszternák Tamás káplánnal megosztva két-két csoportot vezetnek.


 

Előző nap egy idős lelkipásztorral beszélgettem (Brusznyai József atya visszaemlékezését ebben a lapszámban olvashatják), ő említette Boulad atyát, aki azt írta Egyiptomból, mintegy korunk felkiáltó riadalmaként: a nyugati kereszténység végveszélybe jutott! Adott történelmi pillanatban valóban megfogalmazhatjuk ezt az emberi tapasztalatot, hangsúlyozom, emberi tapasztalatot, de nem tudhatjuk, a Gondviselés mikor és hogyan fordítja az eszmélés kerekét az emberben. „A felnőttek, az érettebb fiatalok közül egyre többen jönnek, és kérik a keresztséget, a szentségek rendezését.”

A házasság válságban van – mondják. De a házasságokat rendezik is! „Mind többen, s ez részben a katolikus óvodának és az iskolának köszönhető. A gyerekek neveltetése, az ő hatásuk visszaszáll a szülőkre, akik rendezni kívánják házasságukat, rendezetlen élethelyzetüket. Az élet ösztönösen – ösztönösen? – a rend felé tapogatódzik.

Ugyanakkor önkritikusan megjegyzi a plébános: „Persze az egyik oldalon lecsorog rólunk a szenteltvíz.” Mármint azokra gondol, akik a hagyományos katolikus keresztény életet már nem élik (talán korszerűtlennek tartják?), ugyanakkor még nem jutottak el a kor hangján megszólaló és cselekedetekben megnyilvánuló kereszténységig. „Ha élő egy közösség, akkor élő az úgynevezett hagyományos kereszténység is. Bevezettem a lourdes-i kilencedet, s jönnek, igénylik a hívők.”

Igaza van Máthé esperesnek: nem szabad a népegyházat teljes mértékben leírni. Fölismerhetőek tovább élő értékei. Kétségtelen ugyanakkor, hogy igen fontos az új evangelizáció. Sokszor hallani erről. De mit értsünk új evangelizáción?

„Egyrészt úgy beszéljünk a hitigazságokról, hogy a mai ember értelméhez szóljanak. Nyelvezet kérdése: hogyan beszéljünk azokkal, akiknél hiányoznak a hagyományos vallásos keresztény fogalmak? Másrészt a közösségteremtés fontosságát hangsúlyozza Máthé György atya. „Az egyház mindig is közösséget jelentett, de ma – be kell látnunk – elsősorban a kisközösségi forma tartja össze az embereket.” Ott él az élet, ahol imádságos, liturgikus, baráti közösségbe tömörülnek a hívek.

Csütörtök. Egész napos szentségimádás a belvárosi templomban. „Jönnek… folyamatosan jönnek a hívők.” A Váci egyházmegye minden templomában legalább egy óra szentségimádást tartanak csütörtökönként. „Püspök úr úgy kívánja, hogy az egyházmegye megújulásáért, a közösségek életéért, az ősz óta tartó egyházmegyei zsinatért mindenütt szentségimádás keretében imádkozzunk.”

Talán profán, de arra gondolok: milyen természetes ez is! Hogy imában, lelkierőben kisportolt, izmos emberek legyünk! Mintha sokszor elfeledkeznénk test-lélek személyiségünk lélek-edzéséről. Ehhez nem a konditerembe kell menni, vagy igen, a konditerembe, de az toronyiránt található.

„Legerősebbnek a karizmatikus testvérek mutatkoznak. Jól működik a Fokoláre, rendkívül aktív a karitászcsoport, s most formálódik a neokatekumen csoport.” A házas hétvége közösség egy idősebb és egy fiatalabb házas csoportba tömörül. Az idősebbet Monostori László sebészorvos (volt ferences diák, hát igen, a ferences nevelés nem megy ki a mosásban!) és felesége vezeti, a fiatalabbat Balog Zsolt tanár és felesége. Énekkarok alakulnak, a Tiszaparti Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium kórusa énekel a szentmiséken, aztán ott van a kamilliánius közösség, a Szent Márton közösség…

Egyre fontosabb – ez természetes – a világiak bevonása. El is határozom, legközelebb a Tiszafüreden, Martfűn és Homokon szolgáló házaspárt keresem föl. A férj állandó diakónus, ő vezeti a plébániát, felesége hitoktató – jöttükre új erők, új akaratok ébredtek az ott élőkben.

Miközben Balog Zsolt tanár úrhoz indulunk, Máthé György plébános szavai kísérnek: „Nem tagadhatjuk, sok egyházközségben csökken a hívők száma. Valami mégis mintha mozdulna. Egyre többen ébrednek föl! Egyházmegyénk nem vakaródzik, keresi a megújulást, újabb és újabb ötletekkel, s az egyházmegyei zsinat is ezt a célt szolgálja. Ne csak egy dokumentum szülessen, hanem olyan szemlélet, amely a zsinat hatására egyre többek értelmét és lelkét éri el.”

Valóban: nem elég siránkozni, hogy vége a régi katolikus életstílusnak, s most megáll a világ. „Vegyük észre: a kezek fölfelé nyúlnak, Isten felé.”

Fotók: Cser István