A gyakorlat azonban ennél árnyaltabb, hiszen ahol ez sohasem volt szokásban, ott a hívek igényeihez is mérni kell ezt a lehetőséget. A kivitelezéshez a papnak olykor segítőkre is szüksége lehet, s adott esetben ez a mise előkészítésében is változásokat igényelhet (több borra, több kehelyre és kehelykendőre van szükség). Arra is fel kell készülni, hogy a két szín alatti áldozás a mise időbeli kereteit is befolyásolhatja (lassabban történik az áldoztatás, emiatt a mise tovább tart).
A hívek ilyenkor másként vonulnak az áldozáshoz, ez a mozgások tekintetében is kihívást jelenthet egy közösség életében (például kicsi, zsúfolt templomtér esetén). Nagyobb fokú óvatosságra is szükség van, mert ahogyan a szentostyával való áldoztatásnál az áldoztatónak ügyelnie kell arra, hogy a szent kenyérből ne hulljanak a földre morzsák, úgy a két szín alatti áldoztatásnál arra is figyelni kell (és jobban), hogy a szent vér ne löttyenjen ki (ez könnyebben megtörténik, mint a morzsák lehullása).
Néhol olyan gyakorlatot is látni, hogy a hívek magukat áldoztatják meg: kiveszik a cibóriumból a szent testet, és kezükbe véve a kelyhet, isznak a szent vérből. Ez nem megengedett, csak az adott misét bemutató pap „áldoztathatja meg magát”. Az Úr testét és vérét mindenki kapja (!), hangsúlyozva ezzel azt, hogy az Oltáriszentség ki nem érdemelhető, ingyenes kegyelem, amit kapunk, és ami „nem jár nekünk”.
