A zsolozsmaimádkozásakor kétféle keresztvetéssel élünk. A nap során legelsőként elimádkozott imaóra elején – ez lehet a reggeli dicséret és az olvasmányos imaóra – jobb kezünk hüvelykujjával keresztet rajzolunk az ajkunkra, s közben a következő szavakat imádkozzuk: „Nyisd meg, Uram, ajkamat!”, „Hogy dicséretedet hirdesse szavam!” A szokásos keresztvetéssel élünk (az előbb említetten kívül) minden imaóra elején (ha az az imaóra az első a nap során, akkor ott ez elmarad), mégpedig a következő szavak kíséretében: „Istenem, jöjj segítségemre!” „Uram, segíts meg engem!”. Ilyenkor nem említjük meg a legszentebb Szentháromság nevét. Keresztet vetünk magunkra az úgynevezett evangéliumi kantikumok elkezdésekor is (ezekről a későbbiekben lesz még szó), valamint az egyes órák végén: ha akkor áldást kapunk, a szokásos szentháromságos áldóformula közben vetünk magunkra keresztet, ha nem, akkor a „Mondjunk áldást az Úrnak!” felszólításkor (akklamációkor) vetünk magunkra keresztet (ez hangzik el a napközi imaórák végén). A reggeli és az esti dicséret zárásakor elhangozhat a következő elbocsátás (amely közben keresztet vetünk): „Az Úr áldjon meg minket, védelmezzen minden rossztól, és vezessen el az örök életre. Ámen.” A napot záró, lefekvés előtti befejező imaóra végén, keresztvetéskor a következő ima hangzik el: „A nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten. Ámen.”
A befejező imaóra (kompletórium) keresztvetésével belépünk az éjszaka csendjébe: akkortól elülnek bennünk a hangosan kimondandó szavak, egészen az ajkunkra történő keresztvetésig: az első hangok az Urat dicsérjék, s ettől kezdve a nappal ideje az imától legyen vezérelve: „övé a nappal és övé az éjszaka”, ahogyan húsvét éjszakáján imádkozzuk. A kereszt jele imáinkkor mindig erre emlékeztet. A megfeszített, de feltámadt Jézuséi vagyunk.
