Majd az örök boldogságban fogjuk szemlélni, hogy kortársaink közül milyen sokan éltek úgy, hogy Istent nem bántották soha. Itt, a földön életük legtöbbször a szerénység, az elrejtettség jegyében folyik, s nem is sejtjük sokszor, hogy a lelkük mélyéig jó és szelíd emberek, akikkel együtt járjuk az élet útjait, igazi szentek a szó szoros értelmében” – mondta 1950-ben, pár hónappal letartóztatása előtt Meszlényi Zoltán püspök, vértanú, akinek boldoggá avatását október 31-ére tűzték ki. A volt kommunista diktatúra magyarországi vértanúi közül ő az első boldoggá avatott, akinek életét lapunkban több ízben részletesen bemutattuk. Most a kanonizációs eljárással ismerkedhetünk meg.
A középkor végén rögzített és rendszerezett kanonizációs gyakorlat 1588-ban a Rítuskongregáció keretében intézményesült, e hivatal egyik jogutóda a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja, melynek székhelye a vatikáni Szent Péter-bazilikához vezető széles sugárút végén, a XII. Piusz téren található. A boldoggá és szentté avatások legfőbb döntéshozója és egyedüli bírája a pápa, aki a szentté avatást a hittételek kihirdetéséhez hasonló ünnepélyességgel végzi az általa bemutatott szentmise keretében, és ezzel a boldogok helyi tiszteletét emeli a világegyház egyetemes szintjére. A boldoggá avatás mint a szentté avatás előfeltétele a XVI-XVII. században jött szokásba. Ennek az új intézménynek a bevezetésére lelkipásztori okokból azért került sor, hogy a túlságosan lassú kanonizációs eljárásokba egy belátható időn belüli eredmény iktatódjék – egy „fél szentté avatás” –, amely a tiszteletre méltó jelölt meghatározott helyen és adott korlátok közötti nyilvános, egyházi tiszteletének engedélyezését jelenti.
Szentek vagy boldogok
A XX. század utolsó harmadáig a vatikáni Szent Péter-bazilika volt a boldoggá avatások kizárólagos helyszíne. Itt hirdették ki a pápai döntésről szóló apostoli levelet, majd ezt követően a Te Deum éneklése és harangzúgás közepette lehullott a lepel az új boldog képéről. A pápa a délelőtti szertartásokon nem jelent meg, csak délután jött le az Apostoli Palotából, hogy az új boldog ereklyéi előtt imádkozzék. 1971-ben VI. Pál pápa felhagyott ezekkel a szokásokkal, és a boldoggá avatásnak is a szentté avatáshoz hasonló ünnepélyességet adott azáltal, hogy személyesen végezte az egyszerűbbé vált boldoggá-avatási szertartásokat. Ezt a gyakorlatot folytatta II. János Pál pápa is. A XX. század végén ezért halványodni látszott a különbség a boldoggá és a szentté avatás között, a helyi kultusz pápai engedélyezése és az egész egyházra vonatkozó tisztelet ünnepélyes legfőbb pásztori elrendelése között. Egyre hasonlóbb lett egymáshoz a boldogok és a szentek tisztelete is: ma már alig van látványos különbség emléknapjaik megünneplésében, a képi ábrázolásaikban és ezek templomi elhelyezésében, ereklyéik vagy tárgyi emlékeik megbecsülésében. 2005-től ezt az elhalványult különbséget XVI. Benedek pápa – legalább az avatások alkalmával – ismét érzékelhetővé kívánta tenni. Ezért nem vesz részt személyesen a boldoggá avatáshoz kapcsolódó hálaadó szentmisén, és apostoli levelének kihirdetésével általában a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusát bízza meg. Benedek pápa a boldoggá avatások régi-új rendjének meghatározása során ötvözte a több évszázados hagyományokat a XX. századi gyakorlattal: a boldoggá avatás ünnepélyes kihirdetésére ugyanis nem kizárólag Rómában, hanem az új boldogok szülőföldjén, tiszteletük helyén kerülhet sor. XVI. Benedek pápaságának eddigi öt esztendeje alatt 7 kanonizáció alkalmával 28 szentet avatott, és 60 alkalommal 771 boldoggá avatás kihirdetését engedélyezte.
Az eljárás
A szentté avatások jelenlegi rendjét két szentszéki dokumentum szabályozza: a Divinus perfectionis Magister kezdetű apostoli rendelkezés (1983 óta) és a Sanctorum Mater kezdetű instrukció (2007 óta). Ezeknek megfelelően egy kanonizációs eljárás két fő részből áll, a vizsgálat egyházmegyei, majd az ezt követő római szakaszából. Az eljárás lefolytatására az a püspök jogosult, akinek az egyházmegyéjében Isten szolgája meghalt. A megyés főpásztor kötelessége, hogy mielőtt elindítana egy ügyet, kivizsgálja: a jelölt életszentségének vagy vértanúságának híre valóban elterjedt-e a hívek körében. Az eljárás egyházmegyei szakaszában a jelölt életútjáról vagy vértanúságáról össze kell gyűjteni minden lényeges írott forrást – ha régi ügyről van szó –, vagy minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot – az új ügyekben. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segíti, mindig az adott személyhez és helyzethez igazítva a vizsgálat szempontjait. Legalább 30-35 tanú meghallgatására kerül sor a legközvetlenebb ismeretségi körből. A történész szakértők összegyűjtenek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálják a jelölt írásos hagyatékát, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítenek. Vértanúk esetében nem, hitvallóknál viszont egy csodás esemény – például gyógyulás – bizonyítása is szükséges. A cél a lehető legteljesebb vizsgálati anyag összeállítása. Az egyházmegyei eljárás aktáit több fórum előtt és többlépcsős eljárásban vizsgálja a Szenttéavatási Kongregáció. Az egyes ügyekhez több ezer oldalas dokumentáció tartozhat. Az egyházjogászok először megvizsgálják a dokumentáció hitelességét és hiánytalanságát. Ezt követi az akták összefoglaló jelentése, az úgynevezett Positio elkészítése, melyet előbb a történész-, aztán a teológusbizottság, végül a kongregáció bíboros és püspök tagjai vizsgálnak át. A különböző szakmai döntéseken alapuló végleges állásfoglalást a hivatal vezetője terjeszti a pápa elé, aki – a szenttéavatási ügyek egyedüli bírájaként – meghozza döntését a jelölt életszentségéről vagy vértanúságáról. Egy-egy eljárás akár évtizedekig is elhúzódhat. Ennek oka, hogy a kongregáció jelenleg is csaknem háromezer üggyel foglalkozik. Ritka és minden érintett részéről óriási munkát igényel az olyan ügy, mint például Teréz anyáé volt, amely öt év alatt eljutott a boldoggá avatásig.
A magyar szentek
Körüket ki szűkebben, ki tágabban határozza meg. Az országos tiszteletnek örvendő legismertebbek, István király, Imre herceg, Gellért püspök, László király, Árpád-házi Erzsébet és Margit mellett sok az elfeledett vagy olyan hitvalló és vértanú, akinek a tisztelete magyar származása ellenére idehaza még nem honosodott meg. Több közös európai szentünk van, mint az Árpád-ház idegen földre jutott királylányai, vagy prágai Adalbert, az itáliai Kapisztrán János, valamint a magyar, lengyel és horvát származású három kassai szent vértanú. A magyar szentek közösségét az utóbbi két évtized során boldogok sora gazdagította: Apor Vilmos, Romzsa Tódor, Batthyány-Strattmann László, IV. Károly, Salkaházi Sára és most Meszlényi Zoltán. De Avianói Márkot is ide sorolhatnánk. Kevesen tudják, hogy Boldog Özsébet, a pálos rend megalapítóját soha nem avatták boldoggá, évszázadokra visszanyúló tisztelete a Szentszék hivatalos elismerésére vár. Hogy kit tekinthetünk igazán magyar szentnek, azt tehát nem a származás, nem az életút állomásai vagy a lefolytatott eljárások döntik el, hanem végső soron a magyar hívek tisztelete. Szent Gellértnek olaszországi tisztelete alig van, Boldog Gizellát Passaun kívül talán csak hazánkban övezi a szenteknek járó vallásos megbecsülés. Ehhez hasonlóan az új magyar jelöltek boldoggá és szentté avatása is sokkal inkább a tisztelő közösségek kitartásán és imádságán múlik, mint az eljárások lefolytatóin. Jelenleg a közelmúltban avatott boldogokén kívül tizenkét magyar vonatkozású eljárás van folyamatban: Mindszenty József, Márton Áron, Scheffler János, Bogdánffy Szilárd, Marton Boldizsár Marcell, Brenner János, Kaszap István, Bogner Mária Margit, Sándor István, Bálint Sándor, egy már-már elfeledett ügy, Kelemen Didák (†1744) és egy kubai misszionárius, Wech József szalézi szerzetes (†1979) boldoggáavatási eljárása. Ezek több egyházmegyét érintenek, és örömhír, hogy az ügyek többsége már a római szakaszába ért. Sokan vannak azok a jelöltek is, akiknek ugyan még hivatalosan nem indult meg a kanonizációs eljárása, de kisebb-nagyobb közösségekben van ilyen szándék: Prohászka Ottokár, Csepellényi György, Kucsera Ferenc, Kanter Károly, Torma János, Simon Mária Etelka, Bódi Mária Magdolna, Györgypál Albert, Kenyeres Lajos, Mester Margit Mária, Endrédy Vendel vagy a XX. század számos kárpátaljai vértanúja. „Isten csodálatos tervéhez tartozik, hogy ezek közül a szent életű emberek közül kiválaszt egyeseket, és csodákkal pecsételi meg életszentségüket. Ezek azok, akiket az egyház ünnepélyes formában a boldogok és szentek közé sorol, az oltárra helyezi őket, hogy közbenjárásukat kérjük, és életünket az ő példájuk szerint alakítsuk” – olvasható Meszlényi Zoltán már idézett szentbeszédének folytatásában. A magyar szentek és boldogok közbenjárása segítse nemzetünket, hogy a Pannonia Sacra ne letűnt korok üzenete, hanem jelenben ható eszmény legyen. És napjainkban is teljesedjen be az ókeresztény kor meggyőződése, miszerint „a mártírok vére a kereszténység vetése”.
