A kereszt-jellel jegyes

Századunk vezérgondolata is az ember – mondaná Prohászka, a szabad ember, aki ura elhatározásának. Mégis elég-e ez, amikor az orvostudomány nemegyszer tanácstalan? Embert segítő fensőbb erők is léteznek, amíg világ a világ. Az újkor egészségügyi, szociális „vajúdásai” nem mondhatnak le erről a hitről. Modern szociális szentek is az életükkel igazolták/ igazolják: a támpont a kereszt titka, a sokat szenvedett Istenfia áldozata. Sokszor megkérdezték, miért volt erősebb a régebbi idők éghez való kötődése? A néprajzos, a keresztény eszmeiségű művelődéstörténész azt mondja: a korábbi századok emberei metafizikai érzékenységükkel közelebb érezték magukat a feljebb valókhoz. Hiába az öntudat, ha a lélek erőtlen, mint hajópadlóra zuhant albatrosz.

Így lesz új minden védszent, akik legendákban is átvérzik a valóságot, amely tele van szenvedéssel, gyötrődéssel. Bár a középkorba vezet Szent Rókus élő alakja, a XIII–XIV. század pestises „halálkamrájába”, amikor a rettegés vette át birodalmát, és a tehetetlenség a járvánnyal szemben. Mégis a hit támasza kerekedett felül, és minimális esélyben a „fenti erő”. Így van-e ma is?

Kilátástalan helyzetben az emberek szentekhez fordulnak segítségért. Ekként vált Rókus – Szent Rozália és Sebestyén mellett – az egyik legnépszerűbb, pestis elleni véderővé. Hol volt még akkor a „fekete halál” századának, a XIV-iknek derekán Alexandre Yersin, az annyi életet követelő kór okozójának földfedezője? Vagy ötszáz évet kellett még várni. Európában húszmillió áldozatot tartottak számon. S mi jött még időhaladtával? A szentek a tudomány haladtával: maradtak. A Rókus tiszteletére fogadalomból emelt szentélyek, emlékoszlopok szintén. Mit igazolnak e néma tanúk? Amit Pilinszky így fogalmazott: „Sose személyes súlyukkal kívánnak hatni a szentek, hanem az igazság és a szeretet jótékony és személyüktől lényegében független közvetítésével. Sokszor az észrevétlenségük a legfőbb erő és legáldásosabb realitás egy olyan korban, amely a felülkerekedés, az erőtöbblet és önmutogatás meddő káprázatában él.” Hányszor hangzik el manapság orvosok szájából a betegnek: Istennek köszönje meg, hogy megmaradt. Persze az ilyen gyógyító maga is fenti erőkben bízva veszi kezébe a szikét, keresi a legjobb gyógymódot…

Rókus gazdag francia família gyermeke. 1227-ben halt meg. Korán árvaságra jutott, örökségét szegényekre hagyta. Útnak indult, gyógyított, ápolt, mint vándor-remete. Visszatérőben megbetegedett, s Piacenza mellett egy kunyhóban húzta meg magát. Jelképesen költői a hajdani legenda: angyal ápolta, és egy előkelő úr kutyája hordta neki a kenyeret. (Innen ábrázolásain a kutya.) Modern krimi: hazatérése közben a háborús Lombardiában kémnek vélték és bebörtönözték. Cellájában halt meg öt év múlva, harminckét évesen. Titokzatos a rövid élete. A jámborsági hagyomány azt tartja, hogy holttesténél latin nyelvű táblát találtak: akik pestisben betegednek meg, folyamodjanak Rókushoz. Ragyogtak az aranybetűk a táblán. A mellén látható keresztről a környék és Angera ura ismerte fel, hogy a vándorbotos, börtönviselt az unokája. A rokonság temette el. Hivatalosan még nem avatták szentté. Kultusza Velencében kezdődött a XIV. században – így szól az egyik forrás, a másik születésének helyét, Montpellier-t említi, de a gyors kultikus terjedés-terjesztést Észak-Itáliának tulajdonítja. Rókus-társulat alakult a lagúnák városában, szegényház, kórház épült a gyógyító szent tiszteletére.

Nálunk a XVIII. századi járványok hívták fel igazán a figyelmet a gyógyító Rókusra. Bálint Sándor professzor említi, hogy a kétségbeesett emberek új gyógyító közbenjárókat kerestek. Főleg azokban a városokban, ahol ferences kolostorok épültek, emeltek Rókus-kápolnát.