És a báb. Elvonulva-elrejtőzve, magába fordult nyugalom és mozdulatlanság után, a láthatatlan benső forradalom meghozza hetek-hónapok gyümölcsét. A megkocsonyásodott hernyóból a báb rejtekében megszilárdul a váz, megformálódik a test, kialakulnak a szárnyak, a pikkelyek, és a szárazzá merevedett bábburok egyszer csak megreped. Napvilágra kerül a lepke, az élet petébe, hernyóba és bábba formázott erőfeszítéseinek gyümölcse. Ez a teljes átalakulás életmenete, egyfajta rovar-metamorfózis, amelynek fenti állomásai ugyancsak latinul az ova, a larva, a pupa és az imago. A magyar – az eredetileg tojást jelentő – latin ova szót petének nevezi, mert magyarul a rovar petét rak, nem tojást. Persze ez nem tudományos, és folyik is a disputa arról, valójában mi a pete és mi a tojás. A lepkének nem lárvája, hanem hernyója van, ez nem kérdés. Viszont a bogárnak pajorja vagy csimasza, de a darázsnak álhernyója, sőt lárvája van. De ha bogár, ha darázs, mindegyiknek pupája, azaz bábja van, akár a lepkének. És ezután elérünk a kifejlett rovarhoz, latinul az imagóhoz. Az imago jelentése: képmás. A bogár, a darázs, a lepke, a szitakötő mind-mind képmás. Képmása annak, hogy az ovába kucorogtatott, a szorgalmasan táplálkozó-munkálkodó larvában növekedő és a pupa álarca mögé egy időre visszahúzódó élet mivé is lesz. Az imago, a képmás lesz az, aki majd gyümölcsöt hoz, és akiről majd megismerszik az élet maga. Az lesz a Fecskefarkú Pillangó, a Jacquline Szemőc vagy éppen a szarvasbogár vagy a lódarázs. Gyerekkorunk védettségében, majd felnőttségünk szorgalmas építkezésében és végül öregkorunk nyugodt érlelődése után milyen képmás lép majd az Atya elé? Képei, másai leszünk-e annak, aki megteremtett, és előbb szeretett minket, mint mi őt? Képei, másai leszünk-e annak, aki tanított? És képei, másai leszünk-e annak, akiben mindig van lehetőség a növekedésre, az újjászületésre, nem a céltalan körforgásra, hanem az örök életre, aminek gyümölcse az én képmásomban is fölismerhető? Képmásai leszünk-e Jézusnak? Gyümölcseinkről Jézust ismerik-e föl?