Idén április 25-én látogattunk el a parkba, nyáriasan meleg időben, ragyogó napsütésben. A vasútállomásnál két balkáni gerle búgott, és ahogy a növényekkel sűrűn benőtt kerítés mellett haladtunk a bejárat felé, egy láthatatlan barátka hangosan énekelt a kerítésen belül. Nem lehetett távolabb egy méternél. Ő persze a sűrűből látott minket, de mert megszokta, hogy ott emberek járnak, folyamatosan énekelt. Ám alig álltam meg, hogy hallgassam egy kicsit, nyomban abbahagyta.
A tónál Tibor szokás szerint választott egy alkalmas helyet, és festeni kezdett, én pedig elindultam a hatalmas fák alatt. Az egyik fapadon csuszka mászkált. Egyedül volt, párja már a tojásokat melengeti egy odú mélyén. Egészen közelre bevárt, majd egy hatalmas bükk törzsére szállt, és ott keresgélt tovább. Az utak mentén több helyen is virított a bogláros szellőrózsa, a nagy tisztásokon pedig olyan gyakori a százszorszép, hogy távolabbról a rét nem zöldnek, hanem fehérnek tűnik. A lombosodás már befejeződött, gyönyörű a frissen zöldellő park; egyedül a platánok levelei nem nyíltak még szét, a fák félig még mindig kopasznak tűntek. Éjszaka esett, az úton kis tócsák csillogtak, az egyikben egy vörösbegy fürdeni próbált. Megmártózott volna, de a sekély vízben ez sehogy sem ment, ezért továbbugrált. Több alkalommal is felkapott valamit, talán pókokat, de közeledtemre „cik-cik” hangokkal a bokrok közé repült.
Úgy tűnik, a kék galambok megtelepedtek az arborétumban. Korábban nem, de tavaly már hallottam őket, sőt, egy példányt láttam fészekanyaggal repülni. Most ketten is búgtak, az egyik a szigeten, a másik kicsit távolabb. A kék galamb odúlakó, de a parkokban, ahol sok az öreg fa, a harkályok gondoskodnak megfelelő lakásokról. Most is hallottam egy fekete harkály jellegzetes, elnyújtott, nyávogó hangját; többfelől is kiáltott a zöld küllő, és láttam néhány nagy fakopáncsot is. Ami viszont mindig hiányzik nekem, az a fülemüle és az énekes rigó. Különösen az utóbbi számára lehetne ideális az arborétum, de a nagy tisztások menti bokrosokban megtelepedhetne a fülemüle is.
A Beethoven Emlékmúzeum előtti részen egy fehér virágokkal teli díszcserjén nagyon sok rovar röpködött, köztük az egyik kedvencem, a kék fadongó is. Amikor leült, megpróbáltam az ujjamra mászatni, de nem sikerült. Amikor a mutatóujjammal hozzáértem, odébb repült. A rétek felett fehérlepkék libegtek, a szigetre vezető híd fakorlátján nappali pávaszem sütkérezett. Hangosan énekeltek a barátkák, csattogott két erdei pinty, és hallottam zöldikéket meg egy csilpcsalpfüzikét is. Májusban gyönyörű sárgarigóflótákat lehet itt hallani; az aranytollú madarak már úton vannak, közelednek. Megnéztem kedvenc fáimat, köztük a vastag törzsű, hatalmas tölgyet, a szigeten a mocsári ciprusokat, melyek légzőgyökerei között egy erdeipinty-tojó ugrált. Amikor közelebb értem, először felröppent az egyik légzőgyökér csúcsára, jól megnézett, aztán elrepült. A közelgő májust idézték azok a bodzabokrok, amelyeken a nap felé forduló tányérokon már apró bimbók ültek. Most még bimbók, de néhány hónap múlva már fényes, fekete, lédús bogyók lesznek a helyükön. Szeretem a bodzát, a virágok illatát, és a nyár végén mindig élvezettel eszem a bogyókat is. Többfelől búgtak az örvös galambok, egy hófehér, nagy kócsag szállt a víz felett, és egy fára ült. Kifelé menet még láttam néhány széncinegét. Már kint az utcán jártam, amikor feltűnt, hogy a másik oldalon, ahol a házak állnak, fekete rigó és barátka énekelt. Bokrok ott nincsenek, a parkból járhatnak át a madarak, hogy ott is daloljanak egy kicsit.
