A kegyelem ölelésében

Nem titkolt utalás ez Vasadi Péter Az ember háztartása című versére, amely a következőképpen fejeződik be: (…) végre meg- / jelenik a Valóság. / Egyedül, önfényben. / Áthatolhatatlan a Van.
Vasadi szerint a Valóság áthatolhatatlan az ember számára. Tamási Orosz János nem fogadja el ezt a szemléletet. A tiltakozás hangján szólal meg az állítás: Áthatol a Van. Az ember a személyes Isten jelenlétében, s nem csak jelenlétében, hanem isten­képi­ségénél fogva rész-valóságában, áthatolásban él.
Ez az erős áthatoltság húsvéti ciklusokba rendezve jelenik meg. Felfoghatjuk passiónak, az ember Isten-járó nagyheti útjának is. S máris ki kell emelnünk a versgyűjtemény művészi – esztétikai – emelkedettségét. Az áthatoltság – áthatol bennünket Isten – nagyszerű nyelvi megfogalmazásban tárul elénk. A költő elkerüli a lelkesültségnek és a pátosznak azt a fokát, amely inkább feloldaná, mintsem hitelesítené az általa elmondani kívántakat.
A kötet gyönyörű szerelmes versekkel kezdődik. A feleséghez írott vallomások köszönetek a másikért, aki mellett – és akivel közösen – mekkora szabadság szakadt ki belőlünk / amikor nem is lehetett. Tamási Orosz János ezzel jelzi: a külső, történelmi-társadalmi körülmények, bármennyire szorongatók legyenek is, mégsem akadályozhatják a lélek szabadságát. Verseibe beleszövi a magyar irodalom egy-egy jeles sorát, mintegy lelki-szellemi közösségben azok szerzőivel.
Olykor azonban felkiált, felfohászkodik: hasíts hangoddal lelkembe, Uram (Tuniszi triptichon). Egyszerre szól Istenhez és a segítő szerelemhez, így fonódik össze a földi és az azon túli. Egyetlen embert sem kerülhet el a küzdelem a létezéssel, az elmúlással – minden volt reményével. Bűn, vétek, szeretet, meg- és bebocsátás – hitek, kételyek a létezés eszköztárából (Öröklét Katával).
A tükör által homályosan látó ember bizonyosságot szeretne: mi lángol az út mélyén / a távoli fényben a horizont / sötétbe billenő peremén; / mutasd meg nevezd meg hozd el” (De lépni kell). Szebbnél szebb nyelvi formában újra és újra visszatér a bizonyság-bizonytalanság kettőssége.
A Márvány című szabadvers vagy prózavers az írástudó imája, benne egy élet irgalomra vágyakozó lélegzésével. A Karácsonyi triptichonban olvassuk: minden emlék egy árulás nyoma; az öngyónás-önkeresés végül a Miatyánk szövegéhez fűzött vers-imává szélesedik.
A Szombat című utolsó ciklusban megcsillan a feltámadás reménye: nem múlni el jeltelenül / de úgy maradni ahogyan megyek: / meztelenül (Visszhang sem vár). Mezítelenül, azaz tisztán szembesülni nem az ítélettel – Tamási Orosz lírája mindvégig ezt bontja ki nagyszerű lírai nyelven –, hanem a segítő kegyelemmel.
(Tamási Orosz János Budapesten született 1953-ban. Évtizedeken át gyakran publikált az Új Emberben. Áthatol a Van című kötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg 2018-ban.)

F.T.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..