Nem csak az egyháziak, a világiak szolgálata is – bármilyen szent, s bármennyire szeretnivaló is e tevékenység – egyre inkább „veszélyforrást” jelent az ellenoldalnak; a diabolosz nem nézi tétlenül munkánkat, ott szeretne szétszórni mindent és mindenkit, ahol teret kap a ténykedése. Férj-feleség, szülő-gyerek között egyaránt érezteti jelenlétét, de szétrúghat évtizedes barátságokat, s ellehetetlenítheti a korábban kellemes munkahelyi légkört is. Ha nem vagyunk edzettek, örökre megmételyezheti lélekútjainkat, nem szólva a fiatalabb nemzedékre leselkedő, liberális köntösbe bújtatott, álságos ideológiáról, erkölcsi fertőről, szekták, szenvedélybetegségek térnyeréséről; köztük a legújabb „bio drogokról”, amelyekből akár egyetlen „szippantás” is halálos lehet.
Engem az egyház szippantott be, Isten oxigénjéből lélegzek nagyokat. Szerencsére a „vitálkapacitásom” is megedződött. Már az sem foglalkoztat, hogy a közéletből megüzenik: az a baj velem, hogy mindent keresztény oldalról próbálok szemlélni, vizsgálni. Visszaüzenek: örülök, ha így vélik, nekem ez nagy elismerés. Én Isten országában lehetek tényező, ha egyáltalán lehetek, nem vágyom bábszerepre – világi erőpróbák szövevényes hálójába zsugorított marionettfiguraként. Kormos Istvánnak igaza van: „Sétálni sistergő parázson / megtanultam: lehet. / Elviselem magányom: rámégett ingemet.”
Balás püspök számos helyen hangoztatja: az ateizmus nemzetbiztonsági kockázat, s csak akkor lesz igazi rendszerváltás, ha a jobb- és a baloldal is egyaránt megtér. Nem tudom, hangja elhallik- e a politikusokhoz. Csak abban reménykedhetünk az új évben, hogy érzékenyebb, valamivel finomabb lesz a „filhallásuk”, s jelszóvá válik a főpásztori üzenet.
Aki hallja, adja át…
Ebben az évben leginkább védelemért, humorért és türelemért fohászkodom. A múlt év végén került kezembe egy szöveg José Micard Teixeira portugál író tollából. Megfontolandó gondolatfüzérében egyebek mellett ez áll: „Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. (…) Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. (…) A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni.”
Szerencsére a közös, Isten jelölte úton régóta együtt haladhatunk a családommal. Nagyobbik fiaméknál unokát hoz az új év, és ha nem is jelzi majd tűzijáték ötvenedik születésnapomat, a hozzám legközelebb állókkal koccinthatok Trunkóék szőlősgyöröki cabernet sauvig nonjával. Életre, barátságra, egészségre; az istenhit, a kultúra, a művészet életátalakító hatalmára, s talán újabb könyvemre is. Arra törekedve, hogy Isten munkatársaiként ezután is a kegyelem erőterében alkothassunk, szerethessünk, áldhassunk, ölelhessünk…
A józanságot, a tisztánlátást, a Szentlélek ajándékát is rendre kérem minden helyzetben, s nemcsak magamért, hanem papjainkért is, akik gyakran erőn felül „teljesítenek”, és Isten felkent szolgálóiként sokunknak dobnak mentőövet háborgó lelkünk tengeróceánjába. Tükröt tartó tanításaikkal, lelkigyakorlatok tüzes örömével, írásaikkal, könyveikkel „sokkolnak” – kapaszkodót kínálva az evangélium helyes értelmezésével. A remény bárányszagú követei ők, akik élni tanítanak, szolgálni, szeretni és evangelizálni hívnak bennünket.
A kegyelem erőterében, a szövetség szivárványa alatt tele vagyok örömmel és bizakodással, hogy e kaotikus világban – ugyan folyamatos harcban állva a sötét erőkkel – a bennünk élő bűnös és szent közötti szakadékot átívelő Jézus oltalmának, s imáink lélektáncának, a tudatosan vállalt szemlélődésnek, a megcsendülő csöndnek köszönhetően könnyebbek lesznek a mindennapjaink és az álmaink.
Kell ennél több?
