A katolikus kötőszó nem a „vagy”, hanem az „is”
Fotó: Kissimon István

 

– Köszönöm szépen, nagyon jó. Hat évig tanultam furulyázni és altfurulyázni, játszom gitáron és dobolok, három évig énekeltem a Schola Hungaricában, tanultam klasszikus éneket, több együttesben zenéltem, és musicalekben is szerepeltem. Jelenleg tagja vagyok egy héttagú nemzetközi zenekarnak, amely papokból áll, és a Priestband névre hallgat. Továbbá szívesen csatlakozom templomunk ének- és zenekarához, amikor húsvéti vagy karácsonyi koncertre készül. Szóval a zenét nemcsak hallgatni, de művelni is szeretem.

És ha már itt tartunk, mit szeret hallgatni?
– Ez korszakonként változik. „Mindenevő” vagyok. Szeretem a komolyzenét, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek zenéit, a magyart és a külföldit egyaránt. Arra, hogy leüljek, és zenét hallgassak, nincs időm. Ha dolgozom, akkor háttérzeneként olykor halk instrumentális zenét hallgatok. Nem szokásom „zenerádiókat” hallgatni, amelyekben csak zene szól. Inkább a Kossuthot kedvelem, ahonnan sokat lehet tanulni, de azt is inkább csak kocsiban utazva hallgatom. Akad azonban olyan zenei műfaj, amely nagyon távol áll tőlem. Ilyen például a mai számítógépes „zene”. Ezt monotonnak és egysíkúnak találom. Sok tinédzser viszont szinte csak ilyesmit hallgat. Semmi gond, mindenki megtalálja a neki tetszőt.

A máriagyűdi ifjúsági találkozó mottója: „Az vagy, aMIT hallgatsz.” Ezt hogyan is kell érteni?
– A mottó nyilván provokatív, és ugyanannyira nem igaz, mint a reklám, amelyre hajaz: „Az vagy, amit megeszel.” A figyelemfelkeltés a célja, és azt sugallja, hogy ha nem is válsz azzá, amit hallgatsz, azért biztos, hogy hatással van rád. A zene egyfajta életstílust is tükröz, és én hiszek abban, kissé talán naivan, hogy az emberek ízlésvilága, igényessége alakítható. Nem véletlen egyébként az sem, hogy néhány fiatalnak még a külső megjelenésén is tükröződik az az életstílus, amelyet bizonyos zenei világ hordoz. Ott van például az emós, a punk vagy az alter.

Mit gondol, van-e valamiféle „határ” a zenében a keresztény ember számára? „Baj-e”, ha egy keresztény fiatal nem csak Beethovent, és nem is csak Hill­songot meg Pintér Bélát hallgat, hanem adott esetben jól érzi magát egy Punnany Massif- vagy egy Intim Torna Illegál-koncerten (is)?
– Az, hogy zeneileg (majdnem) mindenevőnek tartom magam, már mutatja, hogy mit gondolok erről a kérdésről: szerintem nagyon tág a mozgástér. Ami meghatározza a zenei választást, az a jó ízlés és a hit. Nem biztos, hogy egy fiatal kereszténynek javára válik, ha trágár vagy esetleg sátánista zenét hallgat. De egy „profán” együttesnek is lehetnek értékeket hordozó vagy egyszerűen csak pozitív életérzést keltő számai: „Because I’m happy…” Keresztényként nem csak a szentek életét olvassuk, és nem is csak vallásos témájú filmeket nézünk, s ugyanígy nem feltétlenül csak komolyzenét vagy keresztény könnyűzenét kell hallgatunk. Ebben a világban kell élnünk, ismernünk kell azt, hogy találkozni tudjunk a benne élő többi emberrel. Nem vonulhatunk elefántcsonttoronyba.

Elárulom, hogy számomra például egy Kowalsky meg a Vega-koncert igazi „lelkigyakorlat” tud lenni. Ön tapasztalt már olyat, hogy valamilyen zeneszám – legyen az akár komoly-, akár könnyűzenei – olyasmit adott, ami segített továbblendülni az életben, ami valóban megérintette a lelket?
– Természetesen. Gyakran említem példaként a Beatles immár közhelynek számító All you need is love-ját, merthogy valójában mindenki erre vágyik. Csak esetleg nem mindenki tudja, hogy a szeretet létrehozója a Szeretet – így, nagy kezdőbetűvel –, akivel kapcsolatba lehet kerülni. Sokszor alapvető kérdéseket vetnek fel világi zenék: Ha volna két életem, Álmodtam egy világot magamnak, de gyakran érintenek transzcendens témákat is: nem mindegy, hogy Highway to Hell vagy Knocking on the Heaven’s Door. Mi több, hitvalló világi zenék is vannak: Kell ott fenn egy ország, Kinek mondjam el vétkeimet, Istenem? Bevallom, velem előfordul, hogy egy-egy zene könnyeket csal a szemembe. Ilyen, amikor mondjuk egy X-Faktor végén a You raise me up című dalt éneklik, ami egyértelműen Krisztusról szól. De hasonló volt édesapám halálakor az a Requiem communio, amit Vedres Csaba írt és küldött el vigaszul. Rengetegszer meghallgattam. Most is összeszorul a torkom. Szóval egyetértek: világi dalok is tovább tudnak lendíteni, kapaszkodót adhatnak nekünk. Mert: „Süt a nap, nehogy szomorú légy…”

Örök dilemma, sőt vita tárgya, hogy gregorián vagy gitáros zene szólaljon meg a templomban. Ön mit gondol erről?
– Szívesen megkérdezném Jézust, hogy melyiket választaná… Egy biztos: az utolsó vacsorán egyik sem szólt, utána pedig a capella zsoltárokat énekeltek a Getszemáni-kertbe menet. Minden kornak megvan a maga zenei világa, az egyháznak pedig a liturgikus fegyelme. Én azt tartom, hogy a katolikus kötőszó nem a „vagy”, hanem az „is”. Az a fontos, hogy igényes, liturgikus és szép legyen. Sajnos vannak olyan esetek, amikor az orgonás mise is „liturgikus horror”, és jobb lenne, ha inkább csendes mise lenne, de a háromakkordos gitártudás sem jogosít fel a közösségi szolgálatra. Lélekemelő, ha egy Schola szép gregoriánt énekel, ha egy jól képzett kántor behangolt orgonán segíti a liturgiát, vagy ha odaillő gitáros zene szól, szépen felkészült fiatalok előadásában. Ez utóbbihoz a jelmondat: hivatalos és fiatalos legyen. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gitáros csoportok kapjanak liturgikus képzést és igényes zenei anyagot, olyat, ami valóban megfelel az előírásoknak, és magas színvonalat képvisel. Ami miatt sok kritika éri a gitáros miséket, az a következő: rossz prozódiájú énekek (mondjuk a Hozsanna is bőséggel tartalmaz ilyeneket…), az állandó részek helyettesítése valami hasonlóval (például a Tied a dicsőség egy szép, bár prozódiailag nem szerencsés ének, de semmiképpen sem helyettesíti a Gloriát, mint ahogyan a Kisfiam sem a Sanctust, és a Bárányom, bárányom sem az Agnus Deit). Gyakran a zsoltár helyett is valamilyen ének szerepel, ami szintén nem megfelelő. Szerencsére már több olyan magyar, illetve latin többszólamú gitáros misetétel áll a rendelkezésünkre, amely hivatalos és fiatalos. Az Emmánuel közösségben több tucat ilyet használunk, és nagy klasszikusnak számít Sillye Jenő miséje. Egyébként liturgikus könnyűzene terén érdemes a www.villanyharfa.hu oldalon is körülnézni.

Voltaképpen mit szeretett volna átadni az előadásával az ifjúsági találkozó résztvevőinek? És egyáltalán: miért épp a zene volt a találkozó témája?
– Bár a témát magam is a szervezőktől kaptam, nagyon örültem neki. Amiért fontos erről beszélni, az az, hogy egyszerűen körülvesz bennünket a zene. Nincs nap, amikor ne jutna el hozzánk egy dallam, egy ének, egy zeneszám. De jó, ha e téren sem olvadunk bele a fogyasztói társadalomba, és nem azt esszük, amit adnak, hanem igényesen válogatunk. Sőt, a körülöttünk élők ízlését is alakíthatjuk, rávezethetjük őket az értékesre, a szépre, a jóra, a lélekemelőre. Mert a zene, az kell.

Fábry Kornél 1972. október 22-én született Budapest belvárosában. Az V. kerületben nőtt fel egy ötgyermekes katolikus család negyedik gyermekeként. Kezdetben szállodaigazgató akart lenni, majd agrárgépészmérnöknek jelentkezett, ám végül úgy döntött, hogy tanár lesz. Francia szakra járt, de aztán átment teológiára. 1995-ben részt vett a Fülöp-szigeteki ifjúsági világtalálkozón, ahonnan úgy jött haza, hogy megkapta a hivatását. Barátnője később árulta el neki, hogy amíg ő Manilában volt, azt mondta az anyjának: „Figyeld meg, Kornél hazajön, és pap lesz!” Amikor igent mondott Istennek, huszonkét éves volt. 2000-ben szentelték pappá, majd az Emmánuel közösség tagjaként Párizsban tanult egy évig, aztán két évig Kaposváron volt káplán, ezt követően pedig Rómában tanult. Amikor 2008-ban hazatért, a showman, Fábry Sándor unokaöccse Kaposfüreden kezdett szolgálni. (Forrás: kaposvarmost.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..