A karácsonyfa és jelképei
Viggo Johansen: „Csendes éj” (1891)

 

A fa minden kultúrában különleges helyet foglal el – évente megújuló lombja az újjászületést, míg földbe kapaszkodó gyökerei és magasba törő koronája a földi és az égi szféra összekacsolódását jelképezi. A zöld ág, az életfa számos ünnephez kapcsolódik, így a téli napfordulóhoz is a kezdetektől hozzátartozott az örökzöldek feldíszítése és elhelyezése az otthonokban. A „varázslatos” módon télen is zöld ágak az új tavasz, az élet ígéretét hordozták. Európában a legelterjedtebb örökzöld a fenyő, amelynek nyelvünk szépen megőrizte szimbolikus jelentését, hiszen elnevezése a fény szóból ered.
Miután IV. században a Római Birodalom területén Urunk születésének emléknapját december 25-ére, az ősidők óta megült téli napforduló idejére tették, a keresztény ünnepbe természetes módon beépültek a pogány hagyományok. A fenyőfa állításának szokása előtt is vittek ágakat az otthonokba Katalin vagy Borbála napján, amelyek karácsonyra kihajtottak, jelezve a fény győzelmét. Magának a fadíszítés hagyományának keresztény megőrzője a karácsonyi misztériumjáték volt, amelynek kedvelt témája volt a bűnbeesés története. Így lépett elő a karácsonyi fenyő életfává, rajta almával és a kígyót jelképező lánccal, füzérrel.
Amíg a karácsonyfa állítás pogány gyökerei elfogadhatóvá nem váltak, természetesen számos legenda született a szokás eredetéről. Az egyik, hazánkban is elterjedt történet szerint Jézusnak egyszer bujdosnia kellett a gonosz emberek elől, s egy fenyő ágai között rejtőzött el. Az Úr megáldotta szolgálatáért a fát: „Akkor is virulj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Légy az emberek öröme, és rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.” Egy másik legenda szerint mikor Szent Bonifác megtérítette a pogány germán törzseket, kivágta Thor szentként tisztelt tölgyfáját. Ennek tönkjén azután egy örökzöld fenyő hajtott ki jelképezve Krisztus soha véget nem érő királyságát.
A karácsonyfa állítás szokása a ma ismert formában egyébként valóban a német területekről származik. S bár a hagyomány szerint LutherMárton állította az elsőt gyermekei örömére, a legkorábbi fennmaradt karácsonyfa-ábrázolás 1509-ből származik, jó pár évvel azelőttről, hogy Luther kifüggesztette volna kilencvenöt tételét.
Az első írásos emlékek is a XVI. századból valók — egy 1539-ben keletkezett feljegyzés szerint a strasbourgi katedrálisban karácsonyfát állított az egyház az ünnepre. Egy idő után az egyes céhek is kezdtek saját fát díszíteni – a brémai céhkrónika beszámolója szerint 1570-ben egy kicsi fenyőre almát, datolyát, diót, perecet és papírvirágokat aggattak, amelyről a céhtagok gyermekei begyűjthették a finomságokat karácsony napján. A XVIII-XIX. század fordulóján már minden németajkú területen elterjedt a szokás, így Bécsben is, ahonnan azután átkerült Magyarországra. Először az arisztokrata családok és a köreikben forgó művészek tették magukévá az „új divatot”, majd a polgári otthonokban is megjelent a karácsonyi fenyő.
Az első fát hazánkban állítólag Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvoda megalapítója állított a gyerekeknek. De a szokás elterjedésében valószínűleg több német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családnak is szerepe volt. Annyi bizonyos, hogy 1860-as években már fenyővásárokat tartottak Pesten az ünnep előtt.
Eleinte szinte csak ehető dolgokat akasztottak a karácsonyfára, hiszen hozzátartozott az ünnephez, hogy azokat ajándékként megkaphatták a gyerekek. Ugyanakkor a díszek az üdvtörténet fontos állomásait szimbolizálták. A gömb egyrészt az alma egyszerűsített változata, másrészt a teremtett univerzum bolygóinak jelképe. A csillag és az angyalok a Megváltó születését jelzik, az ágakra szórt szalma, angyalhaj vagy szalag a jászol analógiája. A hosszabb füzérek a tudás fáján tekeredő kígyót jelenítik meg. A dió Jézusra utal; keserű, zöld burka földi szenvedésére, csonthéja a keresztfára, belső magja isteni természetére. Gyertyákat, amelyek a fény győzelmét jelenítik meg viszonylag későn, csak a XVIII. században kezdtek a karácsonyfára tenni.
Végezetül még egy érdekesség: a kizárólag nálunk népszerű szaloncukor eredetileg egy francia édesség volt, viszont a XIX. század folyamán magyar cukrászok tökéletesítették. Azóta is csak mi díszítjük a karácsonyfát a csillogó papírba csomagolt édességgel, így az akár hungarikumnak is tekinthető.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..