ha számunkra gondot,
még élvén, nem okozna
e nem túl nagy dolog,
zengjünk éneket
a sírja felett –
egy zsoltárt, mely neki
mindig vigaszt adott,
s mely Efraim
harcát idézi fel –
s szeráfkart képzel el
helyünkben odakinn.
Mikor kántorunk
minket itthagyott,
kért szolgálatunk
eszembe jutott.
Ám így szólt a lelkész:
„A dal hangja elvész,
hogyha csupa jég
minden; a beszéd
célravezetőbb.
Szép napos időt
kíván a zene,
itt most nincs helye.”
Aztán délután,
nem tudhatta bárha,
hogy nem telt be vágya,
elásták a mestert,
úgy, hogy mit se zengtek
végső búcsúján.
Az hírlett viszont,
ablakából a pap,
mikor mély lett az éj,
láthatta, mint szorong
rengeteg személy
a fagymegszürkítette
füvön, a sírkövek
között, fehér alak,
akár templomüveg
szentjei, játszva, zengve
az ősi éneket
a kántorsír felett.
Ezt mondta, mikor
megvénült, a tenor.
Hárs Ernő fordítása
Thomas Hardy (1840–1928) angol
költő, író. Dorset grófság egyik
tanyáján nőtt fel, egy építőmester
és egy szakácsnő fiaként.
Érzékeny lelkű, klasszikus
műveltségű, ám búskomorságra
hajlamos szerző volt.
Nyolc regénye mellett
seregnyi novellát írt.
