Fotó: Lambert Attila
Hagyomány immár, hogy a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye Parázs Központjának szervezésében a gyermekek megismerkedhetnek Szent Miklós példaadó életével, sőt a város főterén találkozhatnak is vele. A Barátok temploma előtt idén is ajándékokkal és kézműves-foglalkozással várták a kisebb és a nagyobb gyerekeket. Megérkezésünkkor piros ruhában, nagy pásztorbottal a kezében már ott állt a téren a fehér szakállú Mikulás, Szent Miklós kései megtestesítője.
Mosolygó szülők, tátott szájú, megilletődött gyerekek vették körül, beszélgettek vele, ajándékot kaptak tőle. A karácsonyi vásár távolról odahallatszó zsivaja, a karácsonyi fényekbe öltöztetett városháza és a fallal körülvett Barátok temploma előtt álló Mikulás látványa gyermekkorom egyik régi emlékét ébresztette fel bennem.
A bérház, amelyben a szüleimmel és a testvéremmel laktunk, sok fiatal családnak volt az otthona. Laktak ott vallásosak és magukat ateistának vallók is. A Mikulás – Szent Miklós – azonban nem válogatott. Mindenkinek ajándékot rakott a tiszta cipőjébe vagy az ablakába. A mi családunkban és a szomszéd kislányéknál is az ablakba tette a virgácsot, piros zacskóba a csokoládét, s nagy ritkán narancsot is hozott. A nálam négy évvel idősebb nővérem már iskolába járt. Akkoriban még délután is volt tanítás. Ötéves lehettem, édesanyámmal elmentünk elé. A házunk elé érve fellestem a IV. emeleti ablakainkba, vajon járt-e már nálunk a Mikulás. Sötétség volt, de a szomszéd lány ablakában valami apró fény világított. A lakásba felérve beszaladtunk a szobánkba, és láttuk, bizony hozzánk is meghozta már ajándékait a Mikulás. A szomszéd kislánnyal beszélgetve kiderült, ő egy piros bársonypalástos, kezében lámpást tartó, süveges Mikulás-figurát is kapott, annak pislákoló fényét láttuk az utcáról. Elszomorodtam. Tudtam, hogy a Mikulás Szent Miklós, és azzal is tisztában voltam, hogy a szomszédaink nem járnak templomba. Csalódtam a Mikulásban…
A következő évben levelet írtam neki, és egy világító figurát kértem tőle, olyat, amilyet a szomszéd kislánynak adott. A legnagyobb bánatomra azonban nem kaptam. A szomszéd ablakban pedig akkor is ott állt az előző évi ajándék, a lámpás Mikulás. Két évvel később aztán hozzánk is megérkezett – utóbb a szüleimtől megtudtam, hogy a kézműves által készített Mikulás-alak nagyon drága volt, az első esztendőben nem tudták megvenni.
Mai szemmel nézve bizonyára nevetséges kivitelű lehetett a Mikulás, amelyért sóvárogtam, ám akkor gyönyörűnek, varázslatosnak láttam. Karácsony után néhány nappal mindig eltűnt az ablakból, de a következő évben visszatért. Kecskeméten járva most az jutott eszembe, vajon mit jelentene mindez egy mai gyereknek, aki akár 3D szemüveggel nézheti a síelést a magas hegyekben, a tengerpartot vagy a virtuális világ bármely csodáját. Ennek azonban ellentmondani látszott, hogy a város főterén minden gyereket elvarázsolt Szent Miklós alakja. Megszeppenve, mosolyogva álltak előtte.
A hétköznapi időpont ellenére a templom megtelt hívekkel, zsivajgó gyerekeket csitítgató anyukákkal, apukákkal, nagyszülőkkel. Úgy tűnt nekem, hogy a főcelebráns érsek előtt vonuló asszisztencia soraiban ott van Kecskemét összes gyereke, olyan sokan voltak. Köszöntőjében Bábel Balázs érsek a jelenlévőkért és a gyermekekért ajánlotta fel a misét. Szentbeszédében többek között arról is szólt a főpásztor, hogy a gyerekek ezen az estén országszerte várják a Mikulást, s ez a várakozás különös hangsúlyt kap a 650 éves város Szent Miklósnak szentelt ősi templomában. Bábel Balázs érsek említést tett arról is, hogy szinte megmagyarázhatatlan, miért lett a keleti keresztények körében különösen kedvelt püspök ennek az Alföld közepén fekvő városnak a védőszentje. Hozzátette: az is igaz, hogy a magyarság régóta nagy tiszteletben tartotta őt, hiszen Szent László már az 1092-es szabolcsi zsinaton törvénybe iktatta, hogy az apostolok és az Árpád-házi szent királyok mellett Szent Miklóst is országszerte ünnepeljék.
Bábel Balázs felidézte: a fenyegető iszlám hódítás miatt az olaszországi Bariban eltemetett myrai püspök ünnepe főhajtás az ajándékozó szeretet példaképe előtt is. Az érsek rámutatott: az emberben gyakran fölmerül a kérdés, hogy halálunkat követően milyen emlék marad utánunk a földön. Szent Miklós a példa erre, hiszen tettei, szeretete révén emléke ma is él az emberekben. Miklós püspök az Anyaszentegyháztól vette a példát, amely a tanítványok és a diakónusok kiválasztásával, később karitatív szervezetek, kórházak felállításával cselekedte a jót a krisztusi tanításnak megfelelően.
Szent Miklóstól az adakozó szeretetet tanulhatjuk. Amikor ajándékot adunk a gyerekeknek, az ő példáját követjük a fiatalok iránt érzett felelősségünk hangsúlyozásával. S egyúttal tanítjuk is őket, hiszen a jót már gyerekkortól tanulni kell. Önzővé válik az a társadalom, amelyben a gyermek nem tanulja meg, hogy segíteni kell másoknak, meg kell osztanunk azt, amink van, figyelmesnek kell lennünk mások bajaira – mondta az érsek.
Szent Miklós napja tehát tanító ünnep is. A szeretetnek stafétabotja van: amit kapunk, azt tovább kell adnunk. A keresztény ember az Istentől kapott szeretetét ajándékozhatja tovább. A főpásztor a szentbeszéde végén hangsúlyozta: a búcsú, Szent Miklós ünnepe arra figyelmeztet, hogy a karácsonyi időszakban különös gonddal törekedjünk a jóra. Azzal a lelkülettel, hogy csupán továbbadjuk azt, amit magunk is kaptunk.
A szentmise végén egykori püspöktársát követve Bábel Balázs is ajándékokat osztott: egy kosárból finomságokkal teli csomagokat adott át először a ministránsoknak, majd valamennyi jelen lévő kisebb-nagyobb gyereknek, fiatalnak.
