János pápa a megválasztása utáni első beszédében azt mondta: „Ha a római pápa egész működésében a szelíd és alázatos szívű Jézus példáját fogja követni, az nagy hasznára lesz nemcsak a keresztényeknek, hanem minden embernek.” Megérezte ezt Athénagorasz konstantinápolyi ortodox pátriárka is, aki a pápa halála után írt méltatását a következő szentírási idézettel kezdte: „Volt egy ember, akit Isten küldött. János volt a neve” (Jn 1,6). E szavak eredetileg Keresztelő Szent Jánosra vonatkoznak, de joggal alkalmazhatók János pápára is.
Hogyan lett az észak-olaszországi szegény zsellércsaládban született Angelo Roncalliból a jó János pápa? Gyermekéveit, kilenc testvérével együtt, mélyen vallásos családban töltötte. Mindennap jártak szentmisére, és esténként közösen imádkozták a rózsafüzért. Isten oltalmazó szeretetébe vetett bizalom hatotta át a család életét, és adott nekik derűt minden helyzetben. Angelo már kisgyermekkorában arra vágyódott, hogy pap legyen. Ehhez tanulásra volt szükség. Minthogy falujukban nem volt iskola, Angelo naponta mezítláb gyalogolt át a szomszéd faluban levő iskolába. Tizenegy éves korától aztán a bergamói kisszeminárium bentlakó diákja lett, és püspöke néhány év múlva ösztöndíjas tanulónak küldte őt a római papképző intézetbe. Ott szentelték pappá. Nagyon vágyakozott arra, hogy mihamarabb lelkipásztori szolgálatba álljon, de püspöke, Radini-Tedeschi kinevezte személyes titkárává. Roncalli számára gondviselésszerű volt e kinevezés: Radini-Tedeschi korának egyik legkiválóbb püspöke volt, aki fáradhatatlan energiával dolgozott, és ügyesen vonta be a világiakat az egyház tevékenységeibe. A püspök és titkára között hamarosan szoros barátság alakult ki, és Roncalli egész életében Radinit tekintette példaképének. Az ő munkatársaként szokott hozzá ahhoz, hogy beérje napi négy óra alvással, a nap többi részét pedig imával, tanulással és lelkipásztorkodással töltse.
Közben kitört az I. világháború, és Roncallit is behívták szanitéc katonai szolgálatra. Három évig szolgált a fronton. Az ott szerzett drámai tapasztalatok elmélyítették jellemét. A háború befejeztével Roncalli Bergamóban folytatta korábbi tevékenységeit. Eddigi feladatain kívül elvállalta a bergamói tanuló ifjúság lelkigondozását. A diákok nagyon megszerették, mert érezték, hogy szereti őket, és a javukat akarja.
„Engedelmesség és béke”
E kedvelt munkakörből hívta ki őt 1921-ben XI. Piusz pápa, aki annak idején a milánói Ambrosiana Könyvtár igazgatójaként ismerkedett meg vele, amikor Roncalli itt végzett egyháztörténelmi kutatásokat. Piusz pápa azt a kényes feladatot bízta rá, hogy szervezze át a hitterjesztést támogató pápai műveket. E kongregációt annak idején francia világi katolikusok alapították, de a pápa úgy gondolta, e szervezet már annyira kifejlődött, hogy vezetőségét át kellene helyezni Rómába. Roncalli tehát Rómába költözött, és szokásos tapintatával és kedvességével e feladatot is sikeresen megoldotta. Nem sokáig örülhetett azonban sikerének, mert 1925-ben XI. Piusz kinevezte őt Bulgária apostoli vizitátorává. Ezzel Roncalli a pápai diplomácia szolgálatába került. Új feladata ellátásához püspökké szentelték. Jelmondatául Szent Benedek szavait választotta: „Engedelmesség és béke.”
Bulgária lakosságának túlnyomó többsége a keleti ortodox egyházhoz tartozik. Az ottani egyházi vezetők gyanakvással nézték a Rómából küldött vizitátort. Roncalli azonban szokott kedvességével hamarosan eloszlatta félelmeiket. Végiglátogatta az országban szétszórtan élő mintegy ötvenezer katolikus hívő közösségeit. Eközben nagybenyomást tett rá az ortodox egyházhoz tartozók buzgó keresztény élete is. Mélyen átérezte, milyen nagy tragédia az egyházszakadás, és menynyire szükséges, hogy Jézus imájának (Jn 17,22–23) megfelelően a keresztény egyházak ismét eggyé legyenek.
Az egyházszakadás miatti fájdalmat növelte benne a III. Borisz bolgár cár házassága körül keletkezett bonyodalom is. Roncalli jó baráti viszonyt alakított ki a királlyal, de amikor az ortodox egyházhoz tartozó Borisz az olasz király katolikus leányával, Johannával házasságot kötött, a Roncallival folyatott hosszas egyeztetés ellenére a vegyes házasságokra vonatkozó akkori szigorú katolikus rendelkezéseket a király nem tartotta be, így az apostoli vizitátorhoz fűződő jó viszonyára árnyék vetődött.
Rómában azonban továbbra is megbíztak Roncalliban, ami abban mutatkozott meg, hogy 1934-ben kinevezték Törökország és Görögország apostoli vizitátorává, illetve delegátusává. Roncalli Törökországban megtapasztalta Kemal Atatürk vallásellenes rezsimjét, Görögországban pedig az ottani ortodox egyház vezetőinek katolikusellenességét. Növelte a nehézségeket a II. világháború kitörése, melynek során a német hadsereg megszállta Görögországot. Itt Roncallinak bőséges alkalma volt arra, hogy – felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül – minden embernek segítségére siessen. Kihasználva Vatikán Állam semlegességét, Görögországban sikerült mindkét harcoló fél támogatását elnyernie háromszázhetvenezer tonna búza behozatalához, és ezzel az éhhaláltól mentette meg a görögök százezreit. A török hatóságoknál pedig elérte, hogy egy Németországból zsidó gyermekeket menekítő hajót ne kényszerítsenek visszatérni Németországba, hanem engedjék máshová hajózni. Ezzel, minden valószínűség szerint, megmentette e gyermekek életét.
Rómában megbolondultak?
Amikor végre véget ért a világháború szörnyűsége, XII. Piusz pápa Franciaország apostoli nunciusává nevezte ki Roncallit. Amikor a kinevezést közlő sürgönyt megkapta, felkiáltott: „Ezek az emberek Rómában megbolondultak! Engem párizsi nunciusnak kinevezni??! Itt valami tévedésnek kell lennie.”
De nem volt tévedés. XII. Piusz később világosan megmondta Roncallinak, hogy e kinevezés kizárólag az ő személyes döntésének eredménye. Az egyház helyzete ekkor igen kényes volt Franciaországban. A Charles de Gaulle által vezetett francia kormány erélyesen akart fellépni a német megszállás alatt a megszállókkal együttműködő püspökök és más egyházi személyek ellen. Roncalli minden tapintatára és ügyességére szükség volt ahhoz, hogy e kérdéseket nagyobb sebek okozása nélkül sikerüljön rendezni. Jellemző okosságára, hogy a legjobb francia szakácsot alkalmazta a nunciatúrán, és így francia vendégeihez a gyomrukon keresztül nyitott magának utat. Így hát Roncalli kilencéves párizsi működése is teljes sikerrel zárult. Az egyesült Európa egyik megteremtője, Robert Schuman mondta róla: „A nuncius az egyetlen ember Párizsban, akiről azt érezzük, hogy ő a béke megtestesítője.”
1953-ban érte az új megbízás: a pápa kinevezte velencei pátriárkává, és bíborossá kreálta. Roncalli nagyon örült, hogy végre a számára legkedvesebb lelkipásztori munkába vethette bele magát. Végiglátogatta az egyházmegye valamennyi plébániáját, harminc új plébániát alapított, és megszerettette magát híveivel.
Velencei püspöki szolgálata azonban csak öt évig tartott: 1958-ban meghalt XII. Piusz, és 1958. október 28-án a bíborosok őt választották meg pápává. Roncalli akkor már hetvenhét éves volt, és a választók valószínűleg arra gondoltak, hogy XII. Piusz hosszú pápasága után egy „átmeneti pápára” lenne szükség, aki nem sok vizet zavar. Nagy volt ezért a Rómában tartózkodó bíborosok megdöbbenése, amikor 1959. január 25-én János pápa bejelentette: összehívja a katolikus egyház püspökeinek egyetemes zsinatát. Nagy lendülettel látott hozzá a zsinat előkészítéséhez. Az előkészítő bizottságok vezetőinek azonban a Vatikánban tartózkodó kongregációk konzervatív bíboros-elnökeit nevezte ki, aminek az lett a következménye, hogy a fáradságosan előkészített határozattervezeteket – a liturgiáról szóló tervezet kivételével – a zsinat visszautasította.
Az idők jelei
1962. október 11-én János pápa ünnepélyesen megnyitotta a II. vatikáni egyetemes zsinatot. Megnyitó beszédében világosan megnevezte a zsinat célját: úgy kell megfogalmazni a keresztény tanítást, hogy azt a mai emberek jobban megértsék és szívesebben fogadják. Meg kell ugyanis különböztetni a keresztény tanítás lényegét és e lényeg kifejezésének módját, melyet az idők jelei szerint újra kell fogalmazni. Az egyház a zsinaton nem azzal akar foglalkozni, hogy tévtanokat ítéljen el, hanem irgalmasnak mutatkozva az igazságot kívánja úgy kifejteni, hogy annak ragyogása magához vonzza az emberek szívét és lelkét. Az egyház tanításának ilyen kifejtése pedig egyengetni fogja az utat minden keresztény egysége felé.
János pápa nagy figyelemmel és tapintattal kísérte a zsinati atyák munkáját. Csak egyszer avatkozott bele pápai tekintélyével a tanácskozás menetébe, akkor is azért, hogy a zsinati atyák többségének kifejezett akaratát érvényesítse.
János pápa örült volna, ha megélhette volna a zsinat befejezését, de nem így történt. Rákbetegség támadta meg testét, és állapota egyre válságosabbra fordult. Valószínűleg ez indította őt arra, hogy még a zsinat befejezése előtt közzé tegye Pacem in terris (Békét és földön) kezdetű enciklikáját, melyet nemcsak a katolikusoknak, hanem „minden jóakaratú embernek” címezett. Ebben felsorolta minden ember alapvető jogait, és megfogalmazta, hogyan valósítható meg az egész emberiség igaz békéje. Ennek módját ő maga világította meg a legfrappánsabban az egyik utolsó szentbeszédében, melyet a Szent Péter-bazilikában egybegyűlt hívők tömegének tartott: „A Szent Péter-bazilikának Michelangelo által megtervezett csodálatos kupoláját négy hatalmas pillér tartja. Hasonlóképpen az emberiséget átölelő egyetemes béke kupolájának is négy tartópillére van. Ezek pedig: az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság.”
Ez a pápa végrendeletének is mondható üzenet ma is érvényes és időszerű. XXIII. János 1963. június 5-én a mennyei Atyához költözött, de onnan is ugyanezeket üzeni mindnyájunknak.
XXIII. János pápa reggeli imája Mennyei Atyám! Hálát adok az egészséges pihenésért, amellyel megajándékoztál. Újraébredt lelkem legyen egészen a Tiéd! Ezen a napon úgy akarok járni-kelni, mint Te: mindenütt jót akarok cselekedni. Minden embert, aki csak találkozik velem, úgy fogadok, mint akit Te küldtél hozzám. Ő a testvért lássa bennem, az én szavaimból és tekintetemből pedig a krisztusi szeretet sugározzék reá. Senki se távozzék tőlem anélkül, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna! Add, hogy magamat elfelejtsem, és bele tudjam élni magam mások helyzetébe! Add, hogy sohase veszítsem el önuralmamat, és ne legyek barátságtalan vagy sértő! Add meg, hogy mindig megnyerő modorú legyek, és éljen bennem szikrányi humor, hiszen erre olyan nagy szükség van a szomorú világban! Végül add meg, hogy mindenkit legalább egy parányit vezessek közelebb szent Fiadhoz a Szűzanya által! Ámen.
