Fotó: Merényi Zita
Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek maga is Lukács László tanítványa volt a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban. Köszöntője elején korabeli hittanfüzetéből olvasott fel egy rövid részletet. A megidézett órán többek között az ateizmusról, az idealizmusról és az egyház helyzetéről beszélt Lukács tanár úr. „Nagyon szeretném, ha a mai hitoktatás ennyire naprakészen tudna választ adni korunk szellemi áramlataira. Tanár úr úgy magyarázott, hogy azt mindenki megértette. Nem véletlen, hogy az akkori kecskeméti évfolyamokból százötvenen lettek papok, a mi osztályunkból tízen. Ad multos annos” – fejezte be beszédét Bábel Balázs érsek.
„Szeretném megköszönni Lukács Lászlónak azt, amit értünk, a közért tett – kezdte ünnepi beszédét Várszegi Asztrik. – »Ne akarj tanító lenni, inkább tanulj azoktól, akik maguk is tanulnak« – idézte az egyik sivatagi atyát a pannonhalmi főapát. – Kedves Tanár Úr! Méltán hívnak téged így, mert valóban az vagy.”
Meg kell jegyezni azt is, hogy Lukács László „finom intellektusával, széles körű tájékozottságával” mindig időszerű tudott lenni – hangsúlyozta Várszegi Asztrik, s mindezek mellett azokat a bevezető írásokat említette, amelyek a Vigilia első oldalán jelennek meg hónapról hónapra. Ezek az egyoldalas, „szemnyitogató és tanulságos” szövegek minden olvasó számára eligazítást nyújtanak. „Lukács László piarista atya embersége, hite, tettrekészsége, iskolai tevékenysége, lelkigyakorlatai, lelkivezetése, írásai nélkül szegényebb lenne hazai katolikus egyházunk” – fejezte be beszédét a főapát.
Várnai Jakab rektor üdvözlőbeszédében arra az időszakra emlékezett vissza, amikor először merült fel a szerzetesi főiskola ötlete. „Milyen nagyszerű, hogy Isten a maga teremtő képességéből ad az embernek. Mindaz, amit az ember létrehoz, nem magyarázható meg csupán e világi szempontok szerint. Lukács atyára tekintve láthatjuk, Isten milyen sokféle módon tud lehetőséghez juttatni valakit, teret adni arra, hogy alkosson.”
A rendtársak közül Ruppert József SchP köszöntötte az ünnepeltet. Lukács László két évtizedig működött Kecskeméten, egy olyan időszakban, amikor a politikai hatalom mindent megtett azért, hogy megnehezítse az egyházi iskolák tevékenységét. E súlyos terhet jelentő, ám hősies korban kellett megállnia a helyét.
Lukács Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy létrejött a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola. A 2000-ben megalakult intézményt 2008-ig vezette. Egykori diákjai közül Hatházi Róbert kecskeméti plébános a Sapientia közösségére, az oktatás magas színvonalára emlékezett vissza. A főiskolán fejlődni lehetett, nemcsak tudásban, hanem emberségben is. A gyakorlatias képzés nagy segítséget jelentett ahhoz, hogy igazi lelkipásztor váljon az emberből – hangsúlyozta. Rajesh Salagala SDB egyfajta „csodaként” élte meg a Sapientián töltött éveket. Ennek az időszaknak döntő szerepe volt abban, hogy végül Magyarországon maradt. De az emberi kapcsolatok és a hivatás szempontjából is meghatározó volt az a néhány év, amelyet az indiai származású szalézi szerzetes a Sapientián töltött.
Lukács László 1984 óta főszerkesztője a Vigilia című teológiai és irodalmi folyóiratnak. Szörényi László irodalomtörténész, a szerkesztőbizottság tagja köszöntőjében elmondta, hogy olyan embernek ismerte meg Lukács atyát, „aki végtelenül kíváncsi az irodalomra”. Főszerkesztőként mindig következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a Vigilia úgy legyen katolikus keresztény szellemi műhely, hogy ne váljon teológiai szaklappá, és csak annyit politizáljon, amennyit – ahogyan az Arisztotelésznél olvasható – egy „városlakó élőlénynek szükséges”. A Vigiliában e harminc évfolyam alatt nagyon sok jelentős irodalmi alkotás jelenhetett meg.
Lukács László – aki majd tíz éven át az Új Embert is irányította – rendkívül sokat írt, nemcsak teológiai, de művészeti, irodalmi és kommunikációelméleti esszéket is. A már említett rövid bevezetők könyvben is megjelentek Az idők jelei nyomában címmel. Ez az „olvasónapló” a világ kifürkészésében segíti az olvasót. Írójuk közvetítő szerepe nem csupán egyház- vagy teológiatörténeti szempontból jelentős, hanem művelődéstörténetileg is, hiszen mind a Kárpát-medencei, mind a nyugati emigráció keresztény közösségével felvette a kapcsolatot. Igyekezett babitsi értelemben megszólítani a „teljes hazát”.
Megköszönve a jókívánságokat Lukács László elmondta, „itt és most egyetlen szónak van helye, az pedig a köszöneté. Elsősorban az Úristennek szeretnék hálát mondani azért, hogy megszülettem, hogy ennyi évet élhettem. Hálát adok hivatásomért, azért, hogy a fiatalok nevelésében megtalálhattam életem legfőbb értelmét. Azért is hálát adok, hogy legalább egy kis darabot megismerhettem a teremtett világból. De azokért is hálát adok, akikkel összekapcsolódott az életem, akikkel a barátság szálai, a közös munka, a feladatok, a küzdelmek összekötöttek” – mondta az ünnepelt.
A születésnapi rendezvényen – melynek moderátora Juhász Ferenc gyöngyösi plébános, Lukács László egykori növendéke volt – a Vigilia két rendszeres szerzője, Győrffy Ákos és Vörös István költő olvasott fel verseiből. A folyóirat júliusi számában több olyan írás és vers jelent meg, amely a nyolcvanéves Lukács Lászlót köszönti.
